Állatváros, és ami alatta van

Van ugye ez az új kiadó, ez az Ad Astra. Na, ez egyszer a halálomat fogja okozni, mert egészen pontosan olyan könyveket jelentet meg, amelyek láttára a szemem elkezd vörös tűzben égni, körmeim karmokká alakulnak, és elkap egyfajta mohó dudleydursley-s mostakarom! érzés. Így volt ez Lauren Beukes Zoo City című könyvével is. Megláttam ezt a csodaszép borítót, igen, ezt itt ni. Elolvastam a fülszöveget. Váó. Ennek ellenére a könyv magyar megjelenése és elolvasása között meglehetősen sok idő telt el, már a mostakaromhoz képest. Mert igazság szerint kicsit tartottam tőle, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet.

A történetről röviden: valamikor ebben az alternatív univerzumban, felütötte a fejét egy járvány. A neve, elállatosodás. Vagyis lényegében, senki sem tudja milyen okból, azokat, akik valamilyen bűnt követnek el, gyilkolnak például egy állat kezdi el követni, mint egyfajta familiáris. Ez az állat legtöbbször tisztán jelzi, hogy az illető, aki mellett van, rosszat csinált, így a társadalom szépen ki is közösíti az állattal rendelkezőket, ahogy látjuk is Dél-Afrika fővárosában, Johannesburgban. Ott ezek a peremre szorult bűnözők egy nekik kirendelt gettóban kénytelenek meghúzni magukat, és ez bizony  maga Zoo City. Hála az állatodnak, mindenki első pillantásra tudhatja rólad, hogy van egy lemoshatatlan folt a múltadban, kivéve ha olyan szerencsés vagy, hogy el tudod rejteni mondjuk a kistáskádban. Munkát kapni szinte lehetetlen, bizonyos klubokba nem engednek be, a normális emberek félnek, rettegnek, vagy amolyan abnormális módon kíváncsiak rád. És ezeket a dolgokat a tény se enyhíti, hogy az elállatosodással járnak bizonyos előnyök, ugynevezett shavik.

Főhősünk, Zinzi December képessége, hogy megtalálja az elveszett dolgokat a hozzászegődött Lajhárja segítségével. Pont emiatt keveredik bele az ügybe, aminek lényege, hogy meg kell találnia egy elveszett/szökött/rabolt fiatal popcsitrit. Na de tényleg csak ennyi lenne a rejtély? Mert ebben a mocsoktól bűzlő nagyvárosban semmi se az, aminek látszik. És Zinzi se megy a szomszédba, ha leleményességről van szó.

Na így előljáróban, ez a könyv nekem baromira tetszett! Az elállatosodás valami fantasztikus, és látszik, hogy Beukes ezt a szálat remekül kidolgozta. És igen, tudom, hogy nem újdonság, meg nincs új a nap alatt, mert Philip Pullman is valami ilyesmit csinált a Sötét Anyag trilógiában, ugye... (amit egyszer majd tutira feldolgozok a B.E. címke alatt, de most bekerült a kalapba a Bartimaeus-trilógia és Szél Dalnoka mellé)

Hát, azért nem teljesen. Beukes bizonyos fokig jobb (de mindenképp máshogy dolgozta fel) munkát végzett ezzel a szállal, mert nem mindenkinek

Ha egy Lajhár így mosolyog rád, tudhatod, hogy valami gond van

van daimón, izé elnézést, állata. De nyugodtan nevezhetjük daimónnak, mert az itteni meghatározás közelebb áll a daimón eredeti elképzeléséhez:

Nem akarok túlzottan belemenni a dologban, de először Szókratész említette a daimón jelenséget, amit egyfajta őrangyalként, élő lelkiismeretként írt le, ami "megakadályozta, lebeszélte arról, hogy valami rosszat tegyen". És hát épp ellenkezőleg, valakit meg a daimónja sodor bele a rosszba. Beukesnél is valami ilyesmi az elállatosodás: megtestesült lelkiismeret. A könyvben számtalanszor megtörtént, hogy Lajhár nemtetszését fejezte ki, vagy megpiszkálta Zinzit, ha a lány valami csúnyaságot készült elkövetni, és ez, és úgy általában a kapcsolatuk nagyon jó volt. És Lajhárnak nem kellett beszélnie ahhoz, hogy Zinzi tudja, mit gondol.

Ezen kívül a shavijának leírása is jó volt, teljesen hihető, de őszintén, én többet olvastam volna más emberek képességéről. Az állatosodással kapcsolatos áltudományos magyarázatokat imádtam a legjobban a könyvben, és nagyon nem kaptam belőle eleget:D

Az egész könyvet áthatotta egyébként ez az urban fantasykra jellemző atmoszféra. Beukes aztán nem kendőzte el a dolgokat, hogy mik folynak Johanessburg mélyén, drogok, erőszak, prostitúció, minden megjelent, és nagyon is jól van így. Ki tudhatna ezekről többet egy ex-drogosnál, mint Zinzi, aki most kénytelen a lehető legmocskososabb és aljasabb munkákat elvégezni, hogy megélhessen és törleszthesse nem kis addóságát, és ezek közül a csatornában való eltűnt tárgyak keresése smafu. Szóval amit értékeltem a könyvben, az az őszinteség. És ezt az egészet áthatotta valami mágikus légkör, az alapvető hiedelmek még nagyobb teret nyertek akkor, mikor megtörtént az állatosodás. És mi bírhat nagyobb mágiával, mint egy ilyen ember mellé szegődött állat? Ez a vonulat is számtalanszor megjelenik a könyvben.

Marabu

Ami gyengébb volt azonban, az a cselekmény. Értem én, kellett valami, ami mozgatja a szálakat, ami által be lehet mutatni ezt a mágiával és titkos képességekkel megtűzdelt világot, ami mozgatja Zinzit és Lajhárt, és nem fejeljük le a könyvet olvasás közben, és imigyen lett a nyomozás, mert hogy eltűnt egy feltörekvő poptinédzserikerpár lány tagja, és nosza Zinzit bérelték fel, hogy találja meg. Ez kicsit erőltetettnek tűnt. Egyrészt, épp ezért a vágyottnál jóval többet tudtam meg a dél-afrikai zenekultúra különböző irányzatairól (én ekkor fejeltem le majdnem a könyvet). Másrészt meg, mint a végén kiderült SPOILER ehhez a dologhoz Zinzire nem is lett volna szükség. Mármint volt ennek a gazdag producercsávónak két embere, akik prímán megoldották a feladatot, akkor minek kellett bevonni még egy elemet a műveletbe? Hátha lesz valaki, aki beleköphet a levesünkbe? SPOILER vége

Meg ami még fura volt a nyomozáson kívül, hogy volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hirtelen a cselekmény éles irányt vált, és ez kizökkentett. Mintha Beukes hirtelen azt mondta volna, hogy most másról fog szólni a könyv, hogy becsaptalak, háh! Jó, persze kiderült, hogy az eddigi eseményeket a következő rejtéllyel szépen egybefűzte és így jött le a vége. Ami megint nem sikerült a legkirályabbra, mert konkrétan az utolsó néhány oldalt úgy pörgött, hogy azt hittem lészédülök az ágyról. Ami nem gond, de végig az pörgött az agyamban, hogy te jó ég! Ezt HOGY fogja Zinzi megoldani? Hogy fogja elvarrni a szálakat Beukes? Lehet ennél rosszabb még szerencsétlenek élete?

Hát, végül el is lettek varrva a szálak, meg nem is. A vége lezáratlan, ez lehet valakinek tetszik, de bennem hagyott egyfajta üres érzés. Minden szépen meg lett magyarázva, hogy mi történik, az egész történet folyamán kaptunk rá utalásokat, és néha megéreztem azt a tipikus bólogatós ráeszmélést, hogy ahha, tehát ezért, vagy úgy, de mégis. SPOILER megint Zinzi végig nagyon belevalóan viselkedett az egész könyv folyamán, igazi tökös főhősnő volt, bár nem tökéletes, a dolgot meg valahogy mégse ő oldotta meg végül. Sőt, igazából senki sem. Mintha csak rángatták volna az események, végig azon ügyködött, hogy lehetőleg ne haljon bele, végig vártam, hogy na most közbelép, de nem, csak figyelt tehetetlenül. És ez nekem fájt, valahol elemi ösztön, hogy a vége konfliktust mégiscsak a főhős oldja fel, de itt nem ez történt. SPOILER vége

Összességében: 5/4 - Remek olvasmány, csak ajánlani tudom, és biztos van, akinek a nyomozás is be fog jönni, de mivel nekem az nem tetszett, mert gyengébb volt mint a többi, egy pont minusz

Kedvenc szereplők:

- Lajhár - ki nem szereti Lajhárt? Ő a legjobb fej. Az egyetlen, akire tényleg lehet számítani és még cuki is

- Benoit - bírom, mert a sok defektes ember között még ő a legtisztességesebb

Johannesburg

Read More

Leiner Laura: Szent Johanna gimi 7. - Útvesztő

Na, hát idáig is eljutottam... Szakdolgozat kipipálva, úgyhogy amíg benne van a pötyögős ritmus az ujjaimban, írok is egy bejegyzést a következő áld... khm, delikvensről. Ez pedig a Szent Johanna gimi következő része volna, melynek a fantáziadús Útvesztő alcímet adták, mert Reni tényleg nem látja a fától az erdőt... Na de kezdjük az elejétől!

A könyv azzal kezdődik, hogy Reni hamarosan stroke-ot kap, mert vége a nyárnak, és három hónapig nem látta Cortezt. De hál' Istennek, kezdődik a tanév, és imádott barátja hazarepül 'Muricából, hogy ölelő karjaiba zárhassa, és minden megint heppi legyen, azt leszámítva, hogy elérkeztünk a rettegett végzős évhez, ami elvileg sok mindent megváltoztat, gyakorlatilag viszont semmit.

Először is le kell szögezzem: én nem utáltam ezt a könyvet. Jó, néhány dolgot benne igen, de úgy összességében ugyanolyan kellemes érzéseket hagyott, mint az előzőek, azt leszámítva, hogy az utolsó realitáshoz való kapcsolatát elvesztette, és végérvényesen elröppent a ragyogó kék ég, habos-babos felhők és a szivárvány vége felé.

Tehát akkor adva van a szituáció: Reni egy közepesen unalmas és szenvedős nyarat töltött Cortez nélkül, amiről dióhéjban be is számol nekünk. Aztán elkezdődik az év, aztán eltelik egy hét (asszem), aztán megérkezik Cortez, van egy kis boldogság, majd végül nagy nehezen mindenkinek leesik, hogy lassan eljön a továbbtanulás és érettségi ideje.

Szokás szerint, kezdem a jó dolgokkal. A sorozat immár hetedik részéhez ért, és ahhoz képest, hogy semmi extra nem történik benne, nem veszített lendületéből. A párbeszédek ötletesek és viccesek, nagyokat lehet nevetni pár ember csípős beszólásain. A Zsolti kontra Máday párharc szerintem egyre jobb, és bár eddig Nagy "Muhhaha" Zsolt karaktere inkább idegesített és hidegen hagyott, mostanra valahogy kezdett beérni, a poénjai ütnek és nem olyan erőltetettek. Vagy csak kezdem megszokni?

Megszokásról beszélve, bár az előző posztomban nagyon osztottam Andrist, Robit és Virágot, ebben a kötetben nem lehet rájuk szavam. De komolyan. Oké a "rockerek" még mindig furcsán klónok, de kevésbé idegesítően azok, és inkább látszik rajtuk az, hogy valóban mély barátság van köztük, mint a Ctrl-C Ctrl-V. Az, hogy a többiekkel milyen a viszonyuk viszont még mindig egy Nemtom'. De komolyan, idiótaságon kívül beszélgettek már valaha valakivel? Nem hinném.

Virág még mindig túl van az egyszerű butuska jelzőn, és inkább a szellemileg sérült kifejezést használnám rá, de valahogy ez se zavar. Vagy megszoktam, vagy talán előfordult egy-két értelmesebb megnyilvánulása, nem csak a csillogó szemű, szájtátós méla butaság. Vagy csak nem tudok már rá haragudni, mert olyan mint egy kisgyerek, aki imádja a cuki dolgokat és mindenre rácsodálkozik. A szülei helyében persze már rég elvittem volna az orvoshoz, de azt hiszem, abban a szerepben, amit Leiner Laura ráhúzott megállja a helyét.

Említettem már, hogy a humor még mindig a helyén van, és még muszáj hozzátennem, hogy baromi fantáziadúsnak találtam a balhékat, amiket kitalált/ak. Erről többet nem is mondanék, de ha még gimis lennék, olyan csúnyán lekoppintanám az ötletet, hogy csak úgy visszhangozna.

Így nagy hirtelen ennyi pozitívumot tudnék mondani: a humor a helyén, a lendület megvan, a karakterek szeretnivalóak, mindenki mozgásban van és egy percre se ülnek le, csak hogy legyen min röhögnie Reninek és nekünk. Akkor mi a többi? Mi nem tetszett a könyvben? Hát... elég sok minden.

Kezdjük a főszereplővel, Renivel, pontosabban a karakterrel, akinek a fejében vagyunk. Reni élete álomszerűen alakult, ezt már tudjuk a hatodik kötet óta: mintabarátja van, tökéletes jegyei, remek és hűséges barátai és vállalhatóan aggódó szülei. Ám most szembesülnie kell azzal, hogy a nagy nehezen maga köré épített óvó-védő fala összeomlik, a barátai szétszélednek, családias gimijét maga mögött hagyja, Cortez és a szülei pedig esetleg továbbtanulástól függően messze kerülnek tőle. És hogy reagálja ezt le? Nos, szenved. Sokat. Mindig könnybelábad a szeme, ha az elballagásra gondol, röhejesen sokat görcsöl a választhatóján, és látványosan szenved, hogy hová tanuljon tovább októberben. Színötös tanuló kéremszépen. De ha esetleg meg merik említeni, hogy mivel olvasáson kívül más nem is igen jellemzi, akkor mehetne netalán magyarszakra, akkor borzalmasan megsértődik, és összevész maga körül mindenkivel. Közben pedig nem veszi észre, hogy élete szerelme sokkal jobban aggódhat a továbbtanulás miatt, mint ő. Nincs mit szépíteni, bár a hatodikban szimpinek és érthetőnek találtam a hozzáállását, most csak idegesítőnek és fárasztónak. Kinga nem hiába mondja, hogy nem bírja, ha nem szenvedhet valamin. Én még kiegészíteném azzal, hogy ha nem szenvedne valamin, akkor túl könnyű lenne minden, és még ennél is kevesebb lenne a cselekmény. Amúgy tervezek már egy posztot írni a Szent Johanna gimis karakterekről, és a szerepükről a könyvekben... No majd ha befejeztem a nyolcat.

A következő kicsit keményebb falat lesz... Ó Cortez, miért vagy te Cortez? (tényleg, miért?) Fura dolog történt a karaktereddel. Eddig egy néha kicsit hisztis, szótlan, de azért valahogy mégis érdekes srác voltál, olyan hobikkal, amik nyilván azt a célt szolgálták, hogy mindenki elaléljon tőled, de legalább csináltál valamit. Éltél, Renin kívül. Most viszont... hát, gőzöm sincs mit csinálsz. Kétdimenziós lettél, nincs mese. Pötyögsz a telódon, ragyogsz a napfényben, hogy Reni mindig áradozhasson rólad, véded a csajod és baromi megértő vagy felé, ja, és nélküled mindenki lefagy, mint egy operációs rendszer. Cortez nélkül nincs ajándékozás, ha ő nem kezdi el nincs tánc, ha ott van a szüneten, akkor mindenki ott van. De miért? Én a magam részéről azt se venném észre, ha egyszer csak nem fogná Reni kezét, annyira nem zavar sok vizet. És ez gáz. Én egy ilyen kapcsolatnak már nem tudok örülni. Plusz bevallottan nem érdekli senki Ricsin és Reni kívül, ami másnak talán romantikus, de engem Reni helyében baromira frusztrálna. És a továbbtanulási tervei... hát. A szülei helyében én is ki lennék akadva. Egy srác aki ennyi potenciállal rendelkezik, hogy a nyavalyába lehet... nem, ezt nem bírom feldolgozni.

Most pedig muszáj kiraknom a SPOILER! feliratot, hátha valaki olyan téved erre, aki nem olvasta a részt:) Kijelölésre olvasható!

Kingát még mindig imádom. Ő testesít meg mindent, ami bárki lenni akarna, de vannak hibái is azért, hogy ne utáljuk. Épp ezért ez a Kinga-Dave kapcsolat olyan szinte hiteltelen volt, hogy egy percig csak bámultam, pedig tudtam, hogy ez lesz, mert lelőttem magamnak a poént. De én több utalást akartam. Jeleket. Bármit. De nem, egyszer csak közölte Renivel, hogy Zsoltival hetekkel azelőtt szakítottak. Aztán bumm kiderül, hogy Dave-vel járnak. Ja, persze majdnem kiderült a dolog, úgyhogy Kinga kapásból azt hazudta, hogy Dave-nek mindig is tetszett Reni. Ezzel csak két problémám volt. Egyrészt, erre majdnem ráment a barátságuk, tök feleslegesen, másrészt pedig eskü Reni és Dave között messze több kémiát éreztem a könyv lapjain mint Kinga és Dave között. Jobban örültem volna egy ilyen fordulatnak. Plusz Kingáék HÓNAPOKIG tiktolták a kapcsolatukat és nem értem miért. Kinga egy határozott, kegyetlenül őszinte lány, és ez a lépés annyira nem volt hozzá illő, hogy majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet. Miért kellett ez? Bár igazából egyik párral se vagyok megelégedve a Szent Johanna giminél, mert attól még hogy elmondják, hogy mennyire, de mennyire összeillenek, attól még én nem látom, és nem érzem, de Kinga és Zsolti speciel kivétel voltak. Rajtuk az első perctől kezdve látszott, hogy ott még lesz valami. Érezhető volt a vonzódás és a taszítás, egy igazi kutya-macska kapcsolat, és ez remek. Úgyhogy most ez is el lett rontva, kösz szépen Laura:(

Az utolsó pont pedig számomra  a legfájóbb és legérthetetlenebb, és itt megint SPOILER következik:

Tehát kezdjük el az elején. Ugye mind tudjuk, hogy végzős év és szalagavató, amire rendkívüli erőfeszítések árán készülnek egy vagy két keringővel a párok. Na hát az egyik ilyen próbán, a főellenség a-s lány Edina összeesett és be kellett vinni a suliorvoshoz, amire hárman elkísérték, Cortez, Kinga és persze Reni, de a barátai, mármint Edina barátai nem mentek el megnézni mi van vele. Ekkor derült ki, hogy Edina azért esett össze, mert napok óta alig evett, hogy beleférjen valami nagyon kicsi keringős ruhába, és felmerül az anorexia gyanúja is. Aztán Kinga és Cortez otthagyják Edinát az orvosiban, Reni viszont a jóságos keresztanya szerepét magára öltve bemegy, és megnézi mi van vele.

Nos én sejtem, hogy Edina milyen szerepet tölt be a Szent Johanna életében. Ő a főszereplő Reni nemezise, aki mindenben az ellentéte, mindig az ő szerelmét akarja megszerezni, fullmenő, és mégis bármit csinál, azzal beég és nevetség tárgya lesz. Renivel nem kedvelik egymást, így nyilván nincs elájulva, hogy legfőbb ellensége bemegy hozzá, miközben ő kiszolgáltatott helyzetben van. Én is frusztrált lennék és dühös, és biztos arra gondolnék, hogy az orrom alá akarja dörgölni a helyzetet. Ekkor Edina - véleményem szerint - igen kemény vallomást tesz:

"- Hát, ez nagyon szép - bólogatott, és igen gúnyosnak ítéltem a stílusát. - Pont a te jó tanácsaidra van szükségem. Észrevetted már, hogy egy tündérmesében élsz? A szürke kisegér, akit kiválaszt a suli legmenőbb fiúja. Mi a francot tettél te ezért? Mit akar tőled Cortez? Mit lát benned? Tudod te, milyen az, amikor remélsz? Amikor meg akarsz felelni? Amikor semmi másra nem vágysz, csak hogy észrevegyen?"

Nem tudom ki hogy van vele, és bár nem vagyok pszichiáter, de Edina viselkedéséből én ugye veszem le, hogy komoly lelki gondjai vannak. Mindenáron megfelelni, az ájulásig fogyasztani magát, minden elérhető fiúval járni kezdeni? Komoly dolgokat lehetne kihozni ebből, de a téma szépen el is lett bagatellizálva - szerencsétlen lány ismét köznevetség és gúny tárgyává válik. Gondolom Laura is érezte kicsit, hogy ez nem oké, ezért pár oldallal később kiderült, hogy ez csak ál-anorexia volt, hiszen megint normálisan evett. Igen, biztos. Nálam ekkor volt ez, hogy majdnem letettem a könyvet: tudom, hogy Edina Reni nemezise, és nem egy kedves lány, és százszor el lett mondva, hogy milyen elviselhetetlen, meg lesajnáló, meg tudom is én milyen, de attól még emberi lény, aki nem ezt érdemelné. Egy olyan történetben, ami a valóságról szól.

SPOILER vége.

A könyv mindenestre érdekes függővéggel ér véget, úgyhogy nem nagyon hagyta, hogy figyelmen kívül hagyjam az utolsó részt:) Plusz Laura kezd rákapni a függőkezdések ízére (van egyáltalán ilyen kifejezés?), mert gyakran kezdődött úgy egy-egy nap leírása, hogy "Jézusom hihetetlen dolog történt! De először kezdjük azzal, hogy felkeltem..." szóval nem tehettem meg, hogy ha már elkezdtem egy bejegyzést, akkor ott abba is hagyjam. Micsoda gonoszság!

Összességében: 5/3,5 - Se többet, se kevesebbet nem tudtam adni rá. Ordító hibái ellenére élveztem, és rekordidő alatt kiolvastam. Ez milyen már?

Kedvenc szereplők:

Kinga - töretlenül

Dave - megmagyarázhatatlanul szimpatikusnak találom

Zsolti - hogy a nyavalyába lett kedvenc? Biztos azért, mert a muhhahák mellett láthattuk néha az érzékeny oldalát is

Máday - van egy stílusa... és úgyse fogja bevallani, de hiányozni fog neki az osztály:)

Ricsi - nem hazudtolja meg magát

Read More

Gyilkos trió

A cím tulajdonképpen a szakdolgozat, szakmai gyakorlat és államvizsga gangjét jelöli, amelyek miatt sajnos ritkábban lesz frissítés a blogon. Ennek ellenére igyekszem felpakolni a ficeim már meglévő fejezeteit, és a teszteket, amiket réges-régi szabadidőmben csinálgattam, csak hogy ne legyen teljes szélcsend az oldalon:)

Hogy könyvkritika nem lesz egy darabig, annak prózaibb oka van, mégpedig, hogy A nyomorultak-at olvasom, ami még teljes nyugalomban sem egy éjszakás, könnyed olvasmány, szóval van egy olyan érzésem, Jean Valjean még sokáig nem fog engem elhagyni, pláne, hogy még alig lépett be az életembe.

Talán nem kell sokat várni a következő fejezetig, de az érdemi frissig már igen, addig is szép napot (heteket:D) mindenkinek, és drukkoljatok, hogy meg tudjak mindent időben csinálni, és ne szakadjon a fejemre az egész:D

Read More

Leiner Laura: Szent Johanna gimi 6. - Ketten

Komolyan, annyira szerettem volna valami frappánsat beleírni a címbe, ami abszolút jellemző volt az egész kötetre, és még ráadásul vicces is... de nem jutott eszembe semmi. Mert a cím önmagában leírja azt, hogy miről szólt ez a rész. Ketten - vagyis két ember létezik a világon, Reni és Cortez, és körülöttük, róluk és általuk forgott az egész könyv, na meg a Szent Johanna gimi kicsit beszűkült világa. Rendben, ez gonosz, mert voltak ott mások is, akik csinálták azt, amit az elmúlt öt kötetben megszokhattunk, nem lettek se többek, se kevesebbek... bár ez se teljesen igaz, ha Virágot nézem...

Szóóóval, csapjunk is bele! Poént nem lövök le vele, hiszen a fülszövegben is benne van, hogy az előző, vagyis az ötödik könyvben Reni végre valahára összejött a világ legtökéletesebb, legjobb, leghelyesebb és "legkúlabb" fiújával, Cortezzel. Sok viszontagság árán persze, hiszen szegény kis könyvmoly leányunk már a legelső könyvben meglátta és megszerette az - akkor még - elérhetetlennek hitt szépfiút, aki oly tökéletes, hogy amit csinál, az csak menő lehet. Mert menő zenét hallgat, jól öltözködik, a sérója mindig tökéletes, gitározik, gördeszkázik, és mit ad Isten, az USA-ban született, szóval ő aztán tudhatja, hogy mi a dörgés. Ez persze mind nem újdonság annak, aki ismeri a sorozatot, én is csak azért vázoltam fel, mert itt a blogomon ez az első Szent Johannás kritikám, és hát ilyenkor illik képbe kerülni:)

Hehh, beírtam a keresőbe, hogy "too romantic" és ezt dobta ki

Szóval a félisten Cortezhez (akinek amúgy Ádám a becsületes neve, ami szerintem százszor jobb, mint ez a béna becenév) képest ott van Reni, aki könyvmoly, stréber, béna zenéket hallgat, béna filmeket néz, és még bénán is öltözködik - bár azért nem szűkölködik a családjuk, szal lenne miből felöltöztetni az egy szem leánykát - és saját elmondása szerint a "nyomik" táborát erősíti. Amúgy ez a nyomi versus menő vonal elég sokszor felbukkan az összes kötetben, ami nekem nem tetszett túlzottan, mert úgy érzem, a végére, legalábbis a hatodik könyvre elég erősen kezd eltérni a dolog a valóságtól, de erről majd később. A lényeg a lényeg, Reni, aki évekig valahol messziről csodálta Cortez ragyogását a tömegben, összejött a bálványával, és hát, nos, ez a könyv arról szól, hogy milyen boldog is ő most. Na meg persze arról, hogy szokás szerint letelik egy fél év a gimnázium 11/b. osztályában, ahol az osztálytársai szokás szerint törnek-zúznak, menők, királyak, összetartóak, szemtelenek, és nekem annyira de annyira valótlanok, hogy az szinte fáj...

Na de kezdjük azzal, ami pozitív! Mert van ám pozitívum, és nem is kevés!

A könyv még mindig nagyon hangulatos, teljesen vissza tudja hozni azt a gimis életérzést, amikor az ember lassan kezd magára találni, de még nem nyomja a vállát a felelősség súlya, az érettségi, aztán az egyetem, vizsgák, szakválasztás stb. Ebből a szempontból a 11. elég ideális évfolyam, és bár az én osztályom nem volt az olyan, mint a Szent Johannás, még én is mosolyogva gondoltam vissza a "régi szép időkre". Ezen kívül, bár néhány dolog bökte a szemem a sulival kapcsolatban - hogy nem veszik észre a tanárok ezt a szintű puskázást? hogy nem vágtak ki néhány embert a suliból már évekkel ezelőtt? Hogy??? - azt meg kell hagyni, hogy jó kis programokat talált ki Leiner Laura, kezdve néhány beöltözős iskolabulival, és a Valentin-napi mindeféle ajándékozós szokással egészen az osztályok versenyéig az évvégén, na meg a külön szakkörökről ne is beszéljek. Kicsit idealizált, az igaz, de a jó értelemben:)

Aztán ami még tetszett számomra, azok a karaterek. Tudom, erre mindig kitérek, de hát mit tegyek, ha egyszer ez a vesszőparipám! Nagy cselekmény nincs, az igaz, de ha az nincs, akkor legalább a szereplők legyenek erősek, és néhány kivételtől eltekintve itt aztán erősek! És erősen nem azt értem, hogy fél kézzel felemelnek egy tehenet, hanem hogy van saját személyiségük. A prímet persze egyértelműen Kinga viszi, ritkán találkoztam ilyennel, hogy egy ennyire ellenszenves személyiségű lány ennyire szimpatikussá váljon. Egy másik üdítő példa pedig maga Reni karaktere. Ebben a kötetben pozitív csalódás volt, mert végre megcsillogtatja a humorát, nem csak nekünk a naplóján keresztül, hanem a körülötte lévőknek is, és végre mer a sarkára állni, és kiállni a nála gyengébbekért. Nem csináltam jegyzeteket, de az egyik kedvenc idézetem tőle van, valami ilyesmi: "Ugyanannyi energiába telik észrevenni az embereket, mint mindent megtenni azért, hogy ne vegyük észre őket." Bravó, Reni, most nagyot nőttél a szememben:)

És bár úgy vettem észre, hogy ezt sokan kifogásolták nála, hogy a könyvet a szokott görcsölésével kezdte, szerintem ez jó volt. Mármint emberivé tette. Azt hiszem, bár részleket nem akarok írni, valahogy én is így éreztem volna az ő helyében.

A következő, amit mások negatívumként éltek meg, de nekem nem az volt: Arnold esete. Na de komolyan, ez várható volt! Arnold tipikusan az a fajta srác, aki magát mindenkinél jobbnak hiszi, bár részben igaza is van, és szinte görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy NE legyen olyan, mint a többség. Erre a legjobb barátja, akibe szerelmes volt, pont egy ilyen "menősrácot" válaszott, és nem ŐT. Hát ki az, akinek ez jót tenne? Kinek az egója viselné el ezt a fajta megrázkódtatást? Nyilván nem volt szép tőle, hogy megszúrkálta Renit (mármint szóban), mikor találkoztak, de érthetőnek érthető az biztos.

Na és most jöjjön az, ami nem tetszett!

Írtam már, hogy Leiner Laura erős karaktereket gyártott a Szent Johanna gimihez... többnyire. Van viszont egy pár, aki kifejezetten idegesített. Az egyik, és talán a legfontosabb ezek közül Virág. Ó em dzsí, szegény Virág, azért ennyire sose volt buta! Mintha az évek során mindig legmorzsolódott volna egy kevés az IQ-jából, és egyre inkább klisésebb szereplővé vált volna: a tipikus legjobb barátnő, aki kicsit butus, de aranyszíve van. A volt emós, jelenleg hippi (vagy alter, tudomisénmármi). Jó, hát persze, nem kell mindenkinek észkombájnak lennie, de ami vele volt, az már túlzás. Azért még egy ötévesnek is illenék tudnia, hogy ha a könyv utolsó oldala van feladva, az nyilván nem az az oldal, amire már nem írtak semmit... És ezen kívül nagyon idegesített még a beszédstílusa: Hát izé, én nemtom, meg oan, meg köki. Hajaj. És ismétlem, tizenhét éves, elitiskolába jár.

Egy átlagos tanítási nap végén...

Andris és Robi - a "rockerek", akiket legszívesebben lelőttem volna. Ők azok, akik állandóan szétszedik a termet, felszabdalják a bútorokat, őrjöngenek, mint a gorilla, üvöltenek, mint egy neander-völgyi, és úgy általában, miért nem rúgták még ki őket? Én elég vizuális típus vagyok, de ahogy olvasás közben elképzeltem azt, amit csináltak, rendesen ökölbe szorult a kezem még a tanárok helyett is. Mert még csak nem is voltak viccesek, csak vademberek. Plusz a nevükön kívül van bármi különbség köztük? Akármi? Mondjuk hogy az egyik a csoki, a másik meg a vaníliafagyit szereti, vagy esetleg valamelyik allergiás a mogyoróra. Tegye fel a kezét, aki ha nem lennének kiírva a nevek meg tudná különböztetni őket akár a tetteik, akár a beszédstílusuk által! Ugye, hogy nem.

Na és végül, jöjjön mindnyájunk imádott Corteze. Furcsa dolog, ami vele történt. A legelején adva volt egy tipikus menősrác, aki pont leszarja a körülötte lévőket, állandóan körülötte ugrálnak, minden lépése "kúl", és ő a lányok álma. Mostanra viszont kiderült, mennyire érzékeny, meg ragaszkodó, meg micsoda álombarát, és hogy ő az, aki észrevette Renit is már évekkel ezelőtt... Igen, én értem a legfőbb üzenetet - ne ítélkezz elsőre, semmi se az aminek látszik. De Cortez ebből a szempontból túl idillikus. És mivel nem valódi, nekem a teljes jelenléte valahogy visszás. Engem is lányból gyúrtak, szeretem a romantikus jeleneteket és tetteket, de az hogy Cortez ennyire alárendeli magát Reni igényeinek kicsit furcsa. És az is, hogy észrevette a kis szürke Renit szinte már a kezdetektől. Ez tök jó, de miért? És meg se magyarázta nekünk, pedig komolyan vártam valami romantikus én már ekkor megszerettelek!-féle összeborulást ebben a kötetben. Ehh, segáz, van még kettő, no?

Azt hiszem, mindent elmondtam, amit el akartam...  Na jó, van még két dolog:

1. Az első könyvben Cortez and Co. bekerült az iskolai focicsapatba. Na ezzel most mi van? Voltak azóta valami Szent Johanna vs. Abraham Lincoln meccsen, vagy valami? Ha igen, miért nem hallottunk róla? Vagy most csak úgy vannak, hátha egyszer szükség lesz rájuk?

2. Szent Johanna vs. A Való Világ és itt most nem a valóságshow-ról beszélek. Itt most SPOILER következik, szóval füleket becsuk, szemeket eltakar!

Mi ez a különös hely, és hogy kerültem én ide???

Tehát, van az a jelenet, amikor elmegy a csipet-csapat egy romkocsmába bulizni, mert Dave és Macu el akarnak menni, és olyan összetartozás van, hogy mindenki elkíséri őket, nehogy valami bajuk legyen. Aztán odaérnek, és igazából Laura tök jól leírta, hogy milyenek szoktak lenni az ilyen helyek, cigifüstöstül, a kicsit részeg, mulatozó ifjakkal együtt. És mily' meglepő, mindegyik emberünk arra a következtetésre jut, hogy ezek a helyek milyen szarok, és hogy jobb nekik a garázsban lógni, ahol eddig szoktak. Jelentem, ők ugye Cortezék, akik nagyon menők meg minden. Ez szép üzenet, hogy nem kell lerészegedni minden hétvégén, hogy jó fej legyen valaki, csak épp nem valós. Nálunk pont attól lett menő valaki, hogy igenis bulizott, ivott, cigizett, és ilyen helyekre járt - tetszik vagy sem. Ráadásul az a jelenet, amikor ott feszengtek a kocsmában ők nyolcan (? tán annyian voltak), az olyan volt számomra, mint a Roger nyúl a pácban című filmben, amikor a firkák átmentek a való világba, amikor a fiktív találkozik a való élettel. Olyan éles volt a kontraszt, hogy csak na. Eddig kicsit furcsálltam, hogy ezek nem mennek sehova a Szent Johanna környékéről, de most már értem :) Egyszerűen nem passzolnak a világ többi részébe, jobb ha megmaradnak a maguk kis védett burkában.

Összességében: 5/4 - soknak tűnik? Pedig nagyon élveztem, és két nap alatt végigszaladtam rajta, a zavaró dolgok ellenére is.

Kedvenc szereplők:

- Kinga - a legszimpibb pszichopata

- Reni - szerintem jó fej, és nem rossz a fejében lenni

- Ricsi - sokkal nagyobb arc, mint Cortez...

- Kardos - csak engem emlékeztet kicsit Pitonra a stílusa? Nyilván igen:)

Read More

Három dolog, amitől minden bölcs fél

"Amit most tettem, vedd emlékeztetőnek: holdtalan éjszaka félelme a bölcsnek."

És igen, végre valahára eljutottam egy tisztességes könyvkritikáig, amiről írhatok! Ez pedig nem más, mint Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme című könyv, ami folytatása A szél nevének, amiről nem is olyan rég írtam kritikát. Egyszóval még viszonlyag friss volt az élmény az első kötet olvasása után, így nem is volt nehéz belerázódni a Négy szegellet és a Királygyilkos világába. Nem mintha amúgy komoly kihívásokkal küzdene a könyv e téren, mert Rothfuss kiválóan ért ahhoz, hogyan ragadja meg az olvasója figyelmét, és tartsa kegyetlenül a markában, mire az már kegyelemért kiált a sokadig alvás nélküli éjszaka után, mert ezt a könyvet is lehetetlenség letenni. Tudni akarjuk, mi lesz a vége, és ezt már ugyan az előző könyvnél is említettem, maga az elmesélés formája, a jelenből visszautálás a múltra is remek alapot nyújt az izgalmakhoz. Mert bár olyan grandiózus dolgok még nem történnek meg, Kvothe tovább gyarapítja hírnevét most már az egész civilizált világban, előkészítve a terepet a harmadik, és egyúttal befejező kötetnek, amiben a szálak minden bizonnyal összefutnak, és mi csak majd kapkodhatjuk a fejünket a történések között.

Kicsit elkalandoztam... No, de akkor lássuk a cselekményt!

A könyv ott folytatódik, ahol az első befejeződött: véget ért az első nap és kezdődik a második, amikor Kvothe tovább meséli életét a Krónikásnak. Tehát a jelenben vagyunk, én pedig be kell valljam, hirtelen nem tudtam pár eseményt hová tenni. A szereplőknek csak egy éjszaka telt el, míg nekem jó pár hét az utolsó olvasás óta, és hát nem pont a Jelkő Fogadó a legérdekesebb része a történetnek. Így volt egy kis zavar - mi is történt? ki halt meg? kik ezek az emberek? -, de mint már mondtam, könnyű visszarázódni Kvothe világába, és hát kedvenc Arkanistánk hamar visszakalandozik a múltba, ahol ismét az Egyetemen találjuk magunkat, ahol Kvothénak ugyanazzal a problémával kell szembesülnie, amivel eddig: befolyásos ellenségeivel, saját pénztelenségével és tökéletes szerelme teljes reménytelenségével. Szóval csak a szokásos jó öreg diákévek.

Kicsit szégyellem magam, de akármennyire eseménytelen volt Kvothe Egyetemen töltött ideje, én ezeket a részeket élveztem a legjobban. Bár jobbára élte az életét, hadakozott Ambrose-al (akit legalább annyira szerettem utálni, mint a jó öreg Joffrey-t a Trónok harcából), üldözte Dennát, mulatott a barátaival, és persze próbálta megkeresni azt a pénzt, amiből mindezt megtehetné. Igen, Rothfuss továbbra se aprózza el a nincstelenség problémáját, és ez az egyik, amit tisztelek benne. Sok olyan könyvet (bár főleg ifjúsági fantasy-t) olvastam, ahol a főszereplőnek varázslatos módon mindig mindenre volt pénze. Sőt, ez már a Harry Potterben is zavart - amit ennek ellenére imádok -, hogy Rowling már a legeslegelején lefixálta, hogy Harry örökölt egy vagyont, így ez a vonulat le is lett tudva. Ahha, kényelmes. Jó, tudom, hogy Ronnál a szegénység vonala is megjelent, de azért én ott se éreztem annyira erőteljesen. Kvothénál (hogy kell vajon kiejteni?) viszont annál inkább! Kvothe igenis megismerkedett az éhséggel, a ruházkodás nehézségével, és azzal a félelemmel, ami a pénzkölcsönzőkkel való üzleteléssel járt. Bár ennél a vonalnál is volt egy kis gondom, de erre később visszatérek.

Na meg persze ne felejtsük el, hogy Kvothe végre megkezdi névmesteri tanulmányait Elodin magiszternél, aki ebben a kötetben foglalta el nálam a "Legszerethetőbb karakter" magasztos címét. De hát na, ez a lökött, szeretnivaló, okos ember kiérdemelte!:)

Éééés, itt térnék rá arra a két furcsaságra, ami arra késztetett, hogy levonjam az a fél pontocskát ebből a remek könyvből is. Az egyik: Denna karaktere

Denna az a kötelező női szereplő, aki a férfi főhös romantikus érdeklődésének tárgya nagyjából... hát addig, ahány részt tervezett az író a sorozatnak. Ismerjük őt, ugye? Teljesen minden, hogy férfi-e vagy nő, mert a női főszereplős könyvekben is rendre megjelenik Denna férfiváltozata, és ha az elején többször raktam félre a könyvet, akkor az biztos, hogy emiatt a Mary Sue miatt volt. Nem, nem kedveltem. Nagyon nem. Az agyamra ment. Hogy miért?

1. Denna nagyjából a legelső nő, akit Kvothe meglátott, ez már az első könyvből kiderül. És mégis, mégis ő az egyetlen, akiért odáig van. Végigkergeti őt csaknem két könyvön keresztül, de persze a lány ezt élvezi. De mégsem. De mégis. Mit csinálnak ezek??? Jó, rendben, aláírom, kell az izgalom, nem jöhetnek rögtön össze, de amit ezek leművelnek, az kész katasztrófa. Kvothe jön nekünk azzal, hogy nem akar ráakaszkodni, mint a többi férfi, mert azzal csak elijeszti. Ühüm, de mit akar Denna? Sejtjük, hogy akar valamit, de nem tudjuk hogy mit. És ő vajon tudja?

2. Denna és a férfiak. Igen, Denna olyan tökéletes, hogy nincs egy lánybarátja sem, mert mindegyik rühelli. Csoda? A drága, kicsi Denna minden héten másik férfi oldalán libben be, azok állandóan körülötte keringene, mint pár idegesítő műhold, ő pedig játszik velük, hagyja, hogy elárasszák mindennel, aztán lelép, ha megunja. Közben pedig Kvothéval is játszik, bár nem használja ki, gyaníthatóan azért, mert szerencsétlen szegény, mint a templom egere.

3. Muzikális Denna. Természetesen tökéletes énekhangja van, sokkal hamarabb megtanul hangszeren játszani, mint akárki más, döbbenetesen tehetséges, és komponál egy olyan szerzeményt, amit azóta is játszanak mindenhol. Milyen tökéletes társ ez Kvothénak, aki szintén zenész! (Hö-hö) Csak kár, hogy mintha kicsit kilógna a lóláb, mint Rothfuss meg akarta volna alkotni a legjobb párt a főszereplőjének, csak kicsit túllőtt a célon.

4. Denna okos és ravasz. Denna legyőz mindenkit kártyajátékban, még a férfiakat is. Tudom, ez annyira nem komoly érv, de mire idáig eljutottam, már azt hittem, megtépem magam. Ja, és tegyük hozzá, hogy nem csak legyőzi, de át is veri őket, szóval nem csak ügyes játékos, de körmönfont is.

5. Vicces Denna. Vannak jó beszólásai, csak az a baj, hogy nem tűnnek valódinak. Olyan, mintha ilyenkor hirtelen átváltana férfiba, aki a szellemességével akar hódítani. Fogaljuk össze: Denna a legszebb, legtökéletesebb női egyed (legyünk fairek- Kvothe szerint), aki csodásan énekel, és elég okos is, épp ezért a lába előtt hevernek a férfiak. Nem tűnik túlzásnak, hogy emellé még szellemes társalgó is legyen? Rothfuss története a fantasy elemek ellenére erős középkorias vonásokkal rendelkezik, de ez egyébként a jelenre is igaz: gyakran a csinos nőknek NEM KELL viccesnek lenniük. Nincsenek rászorulva. Tudom, ez így nagyon sztereotíp, de valahol szerintem igaz. Így Denna humoros és szellemes megszólalásai, és társalgása számomra hiteltelen.

6. Harcolni is tud. Na jó, nem igazán, de meg tudja védeni magát. Erről nem akarok többet beszélni, mert erősen spoileres lenne, de ekkor már csak behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy drága, tökéletes Dennánkat a hajánál fogva húzom magam után az utcán, hadd koszolódjon össze a szép ruhája.

7. MINDIG ott van, ahol Kvothe. Ő elmegy a világ másik végére, egy teljesen messzi városba. Mit ad isten, DENNA FELBUKKAN. Miért? Hogy? Hacsak nem fog kiderülni róla a végére, hogy valami szektatag, esetleg a Chandrian (fenntartom a gyanúmat, még ha röhejes is!) bízta meg azzal, hogy kövesse Kvothét, akkor ez egy nagyon durva deus ex machina, amit nem szeressünk.

8. Legalább érzelmeket váltott ki. Nem pont azt, gondolom, amit Rothfuss akart, de nem lett egy semmilyen karakter. A sok szerethető mellé kell egy unszimpatikus is, nem?

Bocsi a hosszú kiborulásért, de ez már kikívánkozott belőlem. A pozitívum Dennában az, hogy csak az elején zavaróan sok a jelenléte, utána megritkulnak a felbukkanásai, a végére pedig egy-két tette még szimpatikussá is tette. Nem szerethetővé, de jelentős javulás ez a szememben, ahhoz képest mennyire meg akartam rázni párszor a könyv elején.

A második negatívum, a konfliktusok. Tudjuk azt, hogy sok rossz dolog fog történni Kvothéval. A jelen-Kvothe utál rá, a jelen-mindenkik is utalnak rá, tudjak ezt történetekből, tudjuk ezt abból, hogy most mi lett belőle. És épp ezért, folyton várjuk, hogy mikor fog történni valami. Így ezért, számomra, rengeteg konfliktus megoldása lapos lett. Olyan érzés volt, mintha drámai felvezetés után a megoldás az lett volna, hogy: de nem is történt semmi. Ilyen volt például Devi szála, akiről nem akarok sokat elárulni, csak annyit, hogy a potenciálja ellenére nem ütötte meg azt a szintet, amit vártam volna tőle. Vagy például Ambrose: sokkal, de sokkal nagyobb mocsokságokat is csinálhatott volna, ehhez képest ezek csak gyerekes szurkálódások. A híres-neves tengeri utazásról és az árulás leleplezéséről már ne is beszéljek. Az utóbbinál az egész könyv alatt vártam, hogy lesz valami meglepő folyománya, így csalódott voltam, mikor ez nem történt meg.

Bár mindezt negatívumként hoztam fel, a könyv élvezhetőségét egyáltalán nem rontja. Kvothe lassan, kényelmesen halad a meséléssel, mindennek van értelme és semmit nem kapkod el. Mindenre van magyarázat, és nagy örömömre, pár csak egy tyúklépéssel, de közelebb értünk az Amyr és a Chandrian rejtélyének megoldásához. Sokakkal ellentétben nekem a Felurian történetszál is tetszett, olyan érzés volt, mintha mese lenne a mesében, ami még különlegesebbé tette Kvothe életét. Ademre pedig egy kiváló példa arra, hogy Rothfuss igazi, valódi világot teremtett - a különböző kultúrák TÉNYLEG különbözőek, nem csak kinézetükben és nyelvükben, hanem szokásaikban, gondolkozásmódjukban, és annak ellenére, hogy Kvothe sokáig volt ott, sose kezelték bennfentesként, mindig is kívülálló maradt. Sose volt képes teljes mértékben megérteni az ottani gondolkozást, bár azért próbálkozott. És az is remekül be lett mutatva, hogy a különböző népek milyen gyanakvással vegyes lenézéssel kezelik azokat, akiket nem értenek meg teljesen. Itt nincsen olyan, hogy jó és rossz nézőpont, mind a kettő rossz, mert felszínes tudás alapján ítélkezik a másikról, sőt sokszor kísérletet se tesz arra, hogy megértse őt.

A könyvet nem túl gyakran, de azért megtörték a visszaugrások a jelenbe, hiszen a mese miatt az élet azért nem áll neg, de ezek nem akasztották meg, inkább megtámogatták a történetet, kíváncsibbá tettek, hogy vajon mi történhetett a múltban, ami miatt ilyen lett a jövő. Bast pedig továbbra is tündéri (ha-ha), nagyon kíváncsi leszek a harmadik könyvben, mi az ő története Kvothéval:)

A befejezés viszonylag kellemesre sikerült, az a fajta befejezés, amikor úgy néz ki, minden rendben van, de tudjuk, hogy ez nem marad örökké így, és előre fáj a szívünk a szereplőkért. Mindenesetre nagyon várom a harmadik, befejező kötetét a Királygyilkosnak, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok, hogy vajon a végén megtöri-e végre Kvothe azt a bizonyos csendet.

Összességében: 5/4,5 - Mert kiváló könyv, pár zavaró apróság ellenére, mindenkinek ajánlom, aki szereti a fantasy-t, de őszintén, annak is, aki nem. Terjedelmes, de nem terjengős.:)

Kedvenc szereplők: 

- Elodin - még mindig, és egyre jobban

- Auri - szeretnivaló és távoli, és kíváncsi vagyok, mi lehet az ő története

- Bast - hűséges tanítvány, és valahol félelmetes

- Kvothe - vannak hibái, de tanul belőlük

Read More