Kicsit gondban voltam ezen kívül azzal is, hogy vajh milyen címke alá pakoljam be Gail Carriger: Soulless - Lélektelen című könyvét, ugyanis mint ez látható, ez lenne az én legfrissebb olvasmányélményem, amiről lentebb megkísérlek néhány épkézláb véleményt hozzátenni. Hosszú körömrágások és álmatlan forgolódások után végül az Urban fantasy felnőtteknek mellett döntöttem, bár ugyenennyire beleillik a steampunk vonulatba - amit az egyike azoknak a dolgoknak, amiket imádtam a könyvben. Na de ezt majd később.
A fülszöveget inkább nem másolnám be, mivel az bárki számára elérhető a neten, könyvesboltokban a könyv hátlapján etc. A történetről legyen elég annyi, hogy főhősnőnk Alexia Tarabotti, pechére a 18. század egy alternatív Angliájában él, még nagyobb pechére huszonhat éves és még hajadon (teringettét!), sötét a bőre, nagy az orra, olasz száramázú apja révén, na meg lélektelen.
Hogy mit is takar az, hogy lélektelen?
Ez már az első oldalakban kiderül, ugyanis kedvenc vénlányunkat megtámadja egy vámpír, aki még arra is vetemedne, hogy kiszívja a vérét, fittyet hányva minden társasági normának. Csak épp arról nem tud szerencsétlen, hogy Alexia, lélektelenségének következtében semlegesíteni tudja a természettfelettiek képességeit egy érintés következtében is. Így hát a vámpír hamar pórul jár, Alexia pedig ennek következtében egy összeesküvés kellős közepén találja magát, oldalán a farkasemberek alfahímjével Conall Macconnal, aki sokszor mogorva, skót származású, plusz ugye kiköpött vezéregyéniség - akárcsak maga Alexa.
Voltak pozitívumok és negatívumok is a könyvben, bár összességében azért az előnyök többséget élveztek. Csakis azért nem kapott öt csillagot az ötből, mert az azért a különösen jó könyveknek tartogatom, és bár ez is teljesen rendben volt, szivdobogós álmatlan éjszakákat azért nem fog okozni.
Lássuk először mik tetszettek:
1. A világkidolgozás. A vámpírok és farkasemberek jelenléte az urban fantasyban mondhatni lerágott csont, és én a magam részéről rángatózó szemhéjjal menekülök a másik irányba már csak az említésükre is. Mert számomra ezen lények jelenléte már csak azt jelenti, hogy van egy jó indok arra, miért ne jöhetne össze elsőre a főhős és a nő. Lehet, hogy mindez az elején még jó volt és feszültségkeltő, de mára szerintem elcsépeltté és túlhasználttá vált. A Soulless ebben a tekintetben különbözik a többitől, ugyanis ez nem a jelenben játszódik, hanem egy alternatív múltban, Viktória királynő korában. És az említett természetfelettiek jelenléte pedig teljesen természetes (ha-ha), ugyanis már a könyv történései előtt kialakult egyfajta egyensúly a világok között. Szóval egy vámpír és egy farkasember is lehet tiszet úr/hölgy, sőt, válhat belőlük kimondottan jó parti, akire érdemes kivetni a hálót, nemdebár Lord Maccon? Az, hogy hogyan alakult így a világ meglepően jól ki van fejtve a könyvben és minden meg van magyarázva, már amennyire ezt meg lehet magyarázni egy sokkötetes sorozat első könyvében. Sőt mi több, a természetfelettit nem csak annyival magyarázzák, hogy hát na, it's magic, hanem a létezését tudományos oldalról is megközelítik, ami megdobogtatta kicsiny racionális szívecském.
A lélektelenek - vagy lélekszipolyok - jelenléte pedig roppant jó ötlet, már csak a tudományos oldalról megközelítva a dolgokat is, bár vannak hátulütői. Bővebben a negatívumoknál.
2. A karakterek. Ami a legjobban idegesít a könyvekben, pláne a romantikusokban. Kidolgozatlan. Sablon. Papírmasé. Figurák. Mindenki szép, mindenki tökéletes, mindenki kedves, de főleg a főhősnő (mert ilyenkor mindig nő a főhős, aki megmenti a napot, és persze romantikus érdeklődésének altestét is legtöbb esetben). Na persze időnként kellőképp ügyetlen és béna, csak hogy nehezítsük a szerelmesek dolgát, és hogy szegény pasija is néha férfinak érezhesse magát.
Itt ilyen nincs. Alexia Tarabotti nem véletlenül vénlány huszonéves korára. Nem rendelkezik tökéletes külsővel, kifejezetten szereti a hasát, és ami még meglepőbb, ez azért meg is látszik rajta. Nem véletlenül van kikiáltva kékharisnyának, mert tényleg használja az eszét, és valóban bátor, nem pedig csak ezt mondják róla. És sokszor saját magát sodorja bajba ezzel, de nem olyan idegesítő stílusban, amitől legszívesebben saját hajunkat tépnénk, vagy még inkább, az övét.
És bár azért hozzá kell tegyem, Lord Maccon magán viseli a legtöbb romantikus hős szépséghibáit, vagyis néha túlzottan tökéletesnek tűnik, azért vannak valóságos hibái, amik ellensúlyozzák ezt. Nagyjából.
A mellékszereplők is kedvelhetőek, mindegyikben van valami báj, valami kis diszharmónia, ami emberivé teszi azokat is, akik pedig nem is emberek. A főgonosz pedig az a fajta, akitől tényleg undorodni fogunk, nem pedig titkon neki drukkolni.
3. A főellenség. Ami mindig kell, hogy legyen. Ehhez nem tudok sok mindent hozzáfűzni, inkább csak annyi, hogy a céljai valahol logikusak, és mégis olyan gusztustalan módszerekkel teszi, hogy semmiképp nem fogunk együttérezni vele. Vagy csak én vagyok az ideális olvasó, és mindig azt utálóm akit kell:)
4. Steampunk. Imádom. Mondtam már?
 |
| Ilyesminek képzelem a zeppelineket, amelyek feltűnnek a könyvben |
No, most hogy az ömlengésen túl vagyunk, jöhetnek a negatívumok (ami már SPOILERT tartalmazhat):
1. A romantika. Bizony, vannak ám a könyvben, khm, pikánsabb jelenetek, melyek következtében megkapta a felnőtt címkét a sztori. Ezzel nem is lenne baj, a két főhős között jó kis kémia működik, és kapcsolatuk alakulásáról is jó olvasni. A túlzást én ott éreztem, hogy ad egy, mi a francért kellett az a több oldal huzavona Alexia részéről, aki egyszerűen nem volt képes elhinni, hogy valaki szerelmet is táplálhat iránta, mi több, el is akarhatná venni? Jó, persze. A családja részéről állandóan kapta a pofonokat külsejével kapcsolatban, de hát azért elég öntudatos lány volt ahhoz, hogy ne higgyen el mindent, pláne azoktól, aki saját bevallása szerint is ostobák voltak. Egyszer még elmegy, hogy kételkedjen az érzelmek igazában, de állandóan minden piszlicsáré megjegyzésen megingatni magad, az azért túlzás.
A második pedig az az, hogy ezek ketten minden, de minden létező ürügyön egymásba gabalyodtak. Nekem ne mondja senki, hogy amikor be vagyunk zárva az ellenség egy cellájába, akik akármikor felbukkanhatnak és igencsak erőfölényben vannak, szóval valamit sürgősen ki kéne találni, akkor az a legfontosabb, hogy csókolózzunk és még finoman fejeztem ki magam. Nekem ez nem klappol.
2. Ez a lélektelenség dolog. Az odáig rendben, hogy mivel lélektelen, Alexia egy racionális, nem túl érzelmes fajta. Az is rendben van, hogy akik lélektúltengésben szenvednek, azokból lesznek a művészlelkek. De azért számomra hihetetlen, hogy a tény, hogy valakinek nincs lelke ilyen kevéssé legyen hatással az illető... érzelmeire. Én a magam részéről vártam volna valami olyasmit, hogy mivel lélektelen, Alexia egyáltalán nem képes mondjuk a szerelemre. Sőt, még mindig várok valami bonyodalmat ezzel kapcsolatban a jövőben, mert ami eddig adódott, hát az finoman szólva nem volt elég, vagyis konkrétan egy kézlegyintéssel elrendezték.
Ezeken a hibákon mondjuk olvasás közben könnyedén túl lehetett lendülni, nekem is csak azért szúrtak szemet, mert egy szőrszálhasogató vagyok, és belekötök az élő fába is. De maga a könyv olvasatja magát, a fogalmazás prímán átadja a kor hangulatát, akárcsak a ruhák és az ételek leírása, az utóbbi után nekem már megindult a nyálelválasztás... pedig nem is vagyok vérfarkas:)
Összességében: 4,5/5, mert voltak ugyan hiányosságai, de mindezek ellenére remekül felépített, szórakoztató történet.
Kedvenc szereplők:
- Alexia - mert makacs és kékharisnya és nem tökéletes
- Lord Maccon - mert egy morcos vérfarkas
- Lyall professzor - mert bétahím és toleráns Maccon vadságával szemben, és mindig összeszedett
- Lord Akeldama - mert ő a legelbűvölőbb vámpír a világon
Végezetül pedig: Milyen név az, hogy Biffy? Ne már.
És: mikor tudjuk vajon meg, mi a fene van azokkal a polipokkal? (Bár tippem az lenne)
További szép napot mindenkinek!
