Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Nos igen, egy történelmi romantikust is köszöntehetek most a repertoáromban...

A Másik Boleyn lánnyal igen egyszerűen indult a kapcsolatom - megnéztem a filmváltozatot, és amint rájöttem, hogy egy könyvadaptációt nézek, kezembe akartam kaparintani az eredetit. Sose voltam nagy rajongója a Tudoroknak, se VIII. Henriknek, akiről csak az alapvető dolgokat tudtam, vagyis hogy szeretett nősülni, és extrém módon vált el a feleségeitől. Meg persze az anglikán egyház alapítása is felrémlett néha kicsi buksimban, de úgy ez minden amit tudtam róla, és nem is nagyon akartam változtatni ezen. De végül mégis elolvastam. Hogy megbántam-e? Neeeem!

A történetről röviden: A könyv azt a nem is olyan hosszú időszakot meséli el, hogyan  uralkodott VIII. Henrik először Aragóniai Katalinnal, aztán Boleyn Annával, hogyan vágyott sikertelenül ezen évek alatt fiúgyermek után, hogy valaki örökölhesse a trónt, valamint szól a körülötte sertepertélő nemesi családok becsvágyáról, hogy a királyhoz minél közelebb kerüljenek, különös tekintettel a Boleynekre, és hogy ez a becsvágy hogy okozta a vesztüket... Egyszóval a történetben minden intrika, ármány és borzalom benne van, amit csak a valóság tud produkálni, és hogy mi ebben a pláne? Hogy az egészet olyasvalaki narrálja, akiről a történelem csaknem megfeledkezett, akiről a király is megfeledkezett, nagy szerencséjére, mégpedig a "másik" Boleyn lány, Mária, vagyis Mary.

Komoly spoilerekre nem lehet számítani, hiszen megtörtént eseményekről van szó, viszont nem hiszem, hogy ellen tudok majd állni a kísértésnek, hogy a történelemre és a filmes történetre is utaljak a kritikám során. Ezt nézzétek el nekem, imádok szőrszálhasogatni:)

A könyv szövege könnyen emészthető, az írónő nem tesz bele arra a korra jellemző sallangokat, vagyis a párbeszédek könnyedek, élvezetesek, és el lehet képzelni róluk, hogy valódi emberek mondták ki őket abban a korban, és valóban ilyenek lehetettek akkor az emberi kapcsolatok. Nem mondom, hogy a mai korban is így beszélnének az emberek, mert feldedezhetünk apróságokat, mint például az udvariasságba ágyazott szurkálódást az udvarhölgyek részéről, a nők lenézését a Boleyn családban, vagy a férfiak bohó életmódját és hangzatos, nem komolyan vehető szerelmi vallomásait, amelyek adnak egy kis pluszt a történetben és megteremtik a kor hangulatát. A magam részéről én nagyon szerettem olvasni azokat a részeket, ahol egy kicsit betekinthettünk az angol udvar mindennapjaiba. 

Egyszóval, a szöveg gördülékeny, gyorsan olvasható, ám egyszer mégis félbehagytam az olvasást. Miért is?

Maga a könyv szerintem három részből áll: az első rész Mary, a címszereplő (szándékosan nem hívom főszereplőnek!) tündöklése, amikor még fiatal, naiv, és az egész családja körbeugrálja, mert ő a király kegyeltje. Igen, valóban így történt, nem Anna volt VIII. Henrik első Boleyne, aki megfordult az ágyában... Anna már itt is sütögette a maga kis pecsenyéjét a háttérben, de még nem voltak olyan nagyravágyó tervei - vagy nem hangoztatta őket. Számomra ez a rész kevésbé számított érdekesnek, mint a többi, ugyanis Mary nekem kissé sótlat teremtés, és nem szívesen olvastam róla. Végig vártam, hogy Henrik mikor fordítja el tőle a fejét, de mivel ez sokáig nem történt meg, egy időre letettem a könyvet és én néztem másfelé. Aztán persze visszatértem hozzá, mert könyvet csak nem hagyunk befejezetlenül...

A második résznek adhatnám azt az alcímet, hogy Anna színre lép. Itt már komoly dolgok mozognak a háttérben, a Boleyn család mindent elkövet, hogy Anna útját megkönnyítsék a királynőség felé, persze kizárólag a saját érdekükben. A lány maga is megtesz mindent azért, hogy ez megvalósuljon, és bármekkora árat hajlandó megfizetni érte. Aragóniai Katalin kapaszkodik még királynői hatalmába, szalmaszálak utána kapkod, és komolyan, az a hangulat, amit átadott ekkor Gregory, az fantasztikus, valamint valahol előre is vetíti, hogy mire várhatunk a végén. Plusz számomra döbbenetes volt a kontraszt, amit elénk állított, az Annak köré gyűlt udvarhölgyek, és mindenki aki számít, a vidámság, és a Katalin körüli üresség, amikor csak várt a kihalt szobáiban, de már mindenki elhagyta... 

Festmény a 19. századból, elől Katalin, a háttérben Anna és Henrik, az udvar pedig árgus szemekkel néz...

És bár ebben a részben Anna leginkább a főellenség, a felbujtó, aki ráveszi Henriket, hogy hagyja el a feleségét, a királynét, valahol mégis szánnivaló. Mert tönkreteszi saját magát a céljai érdekében, a családja érdekében, aki mindezt szenvtelenül nézi, és még támogatja is.

A harmadik rész: Anna virágzása és bukása - igen, Boleyn Anna végül királyné lesz. És pont ugyanazokkal a gondokkal kell szembenéznie, mint annak idején Katalinnak, vagyis nem tud fiút szülni a királynak... "csak" egy lányt, Erzsébetet. Márpedig a lányok ebben a korban mit sem érnek... Boleyn Anna minden tőle telhetőt megtesz egy örökösért - azt a könyv is csak sejteti, hogy mit -, mert tudja, hogy vékony jégen táncol, a király türelme fogy, és ha elfogyott, akkor ugyanolyan könnyedén félreállíthatja, mint előző feleségét...

A harmadik rész számomra olyan volt, mint amikor felhajítanak egy labdát. Emelkedik a magasba, ahogy az események gyorsulnak, mindenki vágtat a végzete felé. Aztán egy ponton megáll a levegőben, minden lelassul és megfagy, aztán zuhanni kezd a föld felé, és onnantól tudjuk, hogy az eseményeket már nem lehet többé visszacsinálni. Számomra az a pont, amikor a labda megdermedt a levegőben - és nem biztos, hogy mindenki egyetértene velem - az volt, amikor a három testvér az utolsó éjjelen virrasztott egymás mellett. Olyan vészterhes, végzetes és mégis meghitt pillanat volt, hogy elszorult a torkom, miközben olvastam, és valahogy reménykedni kezdtem, hogy itt máshogy végződnek majd az események, mint ahogy...

Ami még fontos a könyvben, és amiről írni szeretnék, azok a karakterek. Mivel megtörtént eseményeket dolgoz fel a könyv, nem is igazán a cselekmény a fontos, hanem a szereplők változása, egymáshoz való viszonya, úgyhogy kezdem is:

Boleyn Anna: Nincs mese, ő a könyv igazi főszereplője. Akit vagy nagyon utálsz, vagy nagyon szeretsz, de inkább utálni fogod, annyi szent. A becsvágyó, okos, csinos fiatal lány, aki tudja magáról, hogy többre hivatott, mint amennyit nőként ebben a korban elérhetett volna. Mert milyen lehetőségei voltak? Hozzámegy valami gazdag ficsúrhoz, és címeket, földeket, vagyont szerez - a férjének, nem magának. Ja, és fiúgyereket szül, mint legfőbb kötelessége. A családja gyakorlatilag semmibe veszi, és csak arra jó, hogy a saját érdekükben felhasználják. Persze Anna - és ez teszi a szememben minden genyósága ellenére szimpatikussá - szembemegy mindennel, és eléri a lehetőségei képest legmagasabb fokozatot: királynő lesz. Eléri, hogy Henrik elváljon a feleségétől és elvegye őt, egyszóval mindent megtesz, amire saját képességei folytán képes. És igen, tényleg nem bánik jól maga körül az emberekkel. A testvéreivel sem. És tényleg átgázol másokon, hogy elérje a célját. De megismétlem: nincs más lehetősége. 

Számomra ez adja Boleyn Anna nagy tragédiáját. Adva van egy tehetséges, fiatal lány. Négy évesen a könyv szerint három nyelven beszél folyékonyan. Bármi lehetne belőle - és mire kell elpazarolja? Hogy férfiakat csábít el. A Boleynek kedvéért. Akik sz@arba se nézik... Egy valami ellen nem tehetett semmit, hogy nem tudott fiút szülni, és pont ez a rajta kívül álló ok lett végül a veszte. 

VIII. Henrik: Előre is leszögezném, hogy én nem hiszem, hogy ő lenne a könyv nagy antagonistája. De tényleg. Oké, hát csinált csúnya dolgokat. Nagyon elbánt a feleségeivel, a barátaival, meg úgy mindenkivel, aki szerinte az útjában állt. Ennek ellenére én valahogy megértettem őt...

Egész életében ő volt mindennek a középpontja. Mindenki az ő kívánságait leste, csak akkor lehetett nevetni, ha ő nevetett, ha rossz kedve volt, mindenki árgus szemekkel leste, mindenki hagyta nyerni. Gyerekkorától ő volt a nap, aki körül bolygóként keringtek az emberek - csoda ha egy elkényeztetett, mohó és önző királlyá vált? Naná, hogy utált veszíteni, ha állandóan hagyták nyerni. Naná, hogy elszaladt vele a ló, amikor rádöbbent, hogy mindent megtehet, mert semmilyen hatalom nem áll az útjában, amikor ő lett nem csak a világi, hanem a vallási vezető is Angliában. 

És ennek ellenére voltak szimpatikus pillanatai, amelyek mutatták, hogy ő is csak emberből van. Például mikor akaratlanul megsértették egy bóknak szánt megjegyzéssel, és ő csak nevetett. Vagy amikor belebolondult Annába, mert ő volt az egyetlen, aki ellent mert mondani neki (igaz, csak számításból, de akkor is). Hja, milyen fárasztó lehet, ha minden kívánságodat lesik.

Fiatal Henrik

Idős Henrik

Ja, és ő volt az egyetlen szereplő, akit az olvasása közben olyannak képzeltem, amilyen valóban lehetett, és nem a filmbeli színész képe lebegett a szemem előtt. Mármint, na...

"Eric Bana" Henrik

Mary: Igen, tudom, hogy ő a címszereplő, és elvileg ő áll a történet középpontjában, de nekem kicsit sántított a karaktere. Ő az, akiről a legkevesebbet lehet tudni "hivatalosan". Így ő lett az, aki a nagy igazságokat közvetítette nekünk, aki jól választott, jól döntött, és aki képes volt kilépni a család befolyása alól. Szóval értitek, számomra túl tökéletes lett a karaktere, és néha már csak az kellett volna, hogy a neve mellé odacsapjunk még egy Sue-t...

És persze ő volt az, aki egy valódi szerelmi történetet kapott a könyvben. Elvégeztem a házi feladatot, és valóban úgy történt, hogy hozzáment végül egy William Stafford nevű férfihoz, de, és itt vontam le majdnem egy pontot az értékelésből, számomra ez a szerelmi történet egy kicsit túlidealizált volt. William Stafford tulajdonságaiban tartalmazta azokat a kliséket, amikért nagyon szoktam utálni a romantikus történetek férfi főhőseit: imádta a feleségét, az első perctől fogva, hogy meglátta, tökéletesen néz ki, és megtenne Mary-ért mindent, de aztán egy ponton visszakozik, mert nem választhatja a nemesi származású nő pont őt, aki egy saját bevallása szerint senki... Na és persze hagyja, hadd formáljon a felesége véleményt, nem akarja kötelezni semmire, egyszóval pont úgy viselkedik, ahogy ebben a korban viselkedne egy férfi a feleségével. NA PERSZE. Szép és jó, hogy ilyen haladó szelleműnek lett ábrázolva (vagy mi), de azt nekem ne próbálja meg bemesélni senki, hogy abban a korban EZ a William Stafford létezhetett...

A testvérek kapcsolata: Direkt nem tértem ki egy külön pontban George-ra, a harmadik Boleyn gyerekre és egyben egyetlen fiúra. Én konkrétan imádtam őt. Megvoltak a maga hibái, és talán elkövette azt a bűnt, amiért elítélték végül, talán nem, de számomra ő egy igazi, odaadó báty volt, akinek tényleg szerette a húgait, akik viszontszerették őt. A családját szolgálta? Naná. Megtett ő is mindent, hogy Anna királynő lehessen? Hát persze. Magáért is? Nyilván. És el lehet ítélni ezért? Nem hinném...

Azok a jelenetek, amelyek e között a három testvér között játszódtak fantasztikusak voltak, és egyben szívszorongatóak. Ők hárman igazán csak egymással lehettek önmaguk, és bár marakodtak, a nővérek vetélkedtek egymással, de mégis, a szükség óráiban ott voltak a másiknak, amennyire tehették... 

A Boleynek: vagy Annák szülei, és a nagybátyja. Ők már igen, ők már valódi antagonistái a könyvnek. A számító, becsvágyó család, akik Annáék háta mögé bújva próbáltak pozíciót szerezni saját maguknak, aztán a szükség óráiban elfordították a katasztrófától a fejüket, aminek a bekövetkezésében nekik is igen nagy szerepük volt... gusztustalan. 'Nuff said. És bár a film próbálja szimpatikusabbnak beállítani az anyjukat, hát a könyvben neki is bicskanyitogató szerepe volt, ha lehet azt mondani, még a legvisszataszítóbb lett az összes közül.

Végezetül csak annyit mondanék, hogy mindenképpen érdemes elolvasni. Egyrészt, mert a leghitelesebb adaptációjának számít a történelem ezen idejéből, másrészt meg... szórakoztató, na:) Észrevétlenül húz be abba a korba, és olyan érzés, mintha te magad is átélnéd a történteket. A vége pedig... a vége, amikor a kör önmagába zárul, és a történelem megismétli önmagát. Nem, már csak a vége miatt se tudtam levonni azt az egy pontot, amit pedig terveztem.

Összességében: 5/5, és vevő vagyok Gregory további könyveire.

Kedvenc szereplők:

- Boleyn Anna - mert valódi egyéniség, akárhogy is nézzük

- George - mert őt nem lehet nem szeretni

- William Carey - mert őt alulértékelték... (hülye Mary)

Kedvenc idézetem: "Szívem édes királynője, elvakít a szerelem, udvarának zöld gyepére birkáimat terelem." - Best love poem, EVER! 

Read More

Az állandóan változó szél

 "A nagy csendben Lyra odaállt Lanre mellé, és kimondta a nevét. A szava parancs volt. A szava acél és kő volt. A szava azt követelte Lanrétól, hogy támadjon fel. De Lanre nem mozdult, mert meghalt."

Be kell valljam őszintén, ezt a posztot nehezemre esik megírni. Nem azért, mert ez egy rossz könyv lett volna, sőt. De tömény 800 oldalról objektív, részletekbe menő kritikát írni, ami nem csak visítozás és ömlengés, nos, nem lesz egyszerű:) De azért vágjunk bele!

Patrick Rothfuss: A szél neve trilógia első kötete, és ezen trilógia összefoglaló nevén a Királygyilkos krónikája nevet viseli, és egy fantasy-világban játszódik, ahol a mágia és démonok jelenléte, ha nem is mindennapos, de nem olyan hihetetlen dolog, és ahol a varázslat sokszor egybemosódik a tudománnyal, a mesék az igazsággal, a gyerekmondókák pedig magukban hordozzák a gonosz lényekről szóló legpontosabb leírásokat. Itt ismerjük meg Kotét, aki a Jelkő nevű fogadóban kocsmáros, ahol a csend rátelepedett a borosüvegekre és az asztalokra, és őt is lassan elemészti. Ugyanis nagyon hamar kiderül, hogy Kote valójában Kvothe (minő meglepetés), aki tanítványával, Basttal egy isten háta mögötti faluban bújkál, régi hírneve elől, táplálva a pletykát, hogy halottnak higgyék, és minden valószínűség szerint lassan eltemeti magát.

A világban azonban baljós események készülődnek, gonosz pókszerű démonok támadják a falu lakóit, és Kvothénak, aki még nincs harminc, de már többet tud a világról, mint azok, akik száz évet is megéltek lassan ki kell lépnie az árnyékokból...

Ha bárki azt hinné, hogy ez a történet arról szól, hogy egy régi hős hogyan találja meg ismét önmagát azáltal, hogy megmenti a falut (vagy a világot?), az nagyon téved. Vagy talán nem is annyira. Mert mikor belemerültem a könyvbe, én is valami hasonlóra számítottam, de az az igazság, hogy a könyv maga nem a jövő felé tekint, hanem a múltba - Kvothe arról mesél nekünk, hogyan jutott el a gyermekkorból a felnőttkorba, egy színészi társulatból az Arkanisták Egyetemére, és onnan pedig hosszú utat bejárva oda, ahol a történet elején találkoztunk vele - Kote, a kocsmárosként. A könyvön látszik, hogy a szerzője pontosan tudta, hová akar kilyukadni vele, hiszen a főszereplő, aki természetesen átélte már ezeket a dolgokat, gyakran előreutal titokzatos eseményekre, amelyeket megtörténtek/történni fognak vele, ám mindez csak növeli az izgalmakat, mert tudjuk sokszor, hogy valami borzalmas fog megesni vele. Valami meghatározó. És lassan átvesszük mi is Kvothe gyanakvását, először szétnézünk a sarkon, hogy tiszta-e a levegő, és csak utána merünk kilépni vele az utcára. És még így is érhetnek minket meglepetések...

Tehát a történet nagy részében Kvothe meséli a múltját, olykor-olykor visszaugorva a jelenbe, hogy el ne feledkezzünk róla, mi épp egy kocsma melegében ülünk, és az események nem állnak meg csupán azért, mert mi épp a múltban kalandozunk. Kvothe három nap alatt meséli el nem is hosszú, ám annál eseménydúsabb életét. Az első könyv, az első nap. Ami arról szól, hogyan jutott el egy kisfiú egy színésztársulatból az utcára, megtapasztalva a világ keménységét, majd hogyan küzdötte fel magát oda, hogy az Egyetemen az egyik legtehetségesebb diákként tartsák számon. És Kvothe leleményben és tehetségben valóban nem szűkölködik, ezen olykor fenn is akadtam, mert ez néhol hihetetlen is volt - egy fiatal fiú, aki nemcsak kivételes eszével, de zenei tudásával is fel tudja hívni magára a figyelmet, ráadásul bátor is, és bármivel szembeszáll. De tudjátok mit? Ez mégse lett zavaró. Mert bár tökéletesnek tűnt, nem volt az. Hibázott, hibákat követett el, bizonyos döntéseire igencsak ráfázott, és nem volt könnyű élete. Saját erejéből küzdötte fel magát, és így vált egy olyan hőssé, akire érdemes lehet felnézni.

"A nagy rettegésben Lyra letérdelt Lanre mellé, és a nevét búgta. A szava csábítás volt. A szava szerelem és vágy volt. A szava arra kérte Lanrét, hogy támadjon fel. De Lanre kihűlt, mert meghalt."

Ami A szél nevében igazán tetszett nekem, az maga a világ volt. A szerző nem nagyolta el a dolgokat, nem intézte el annyival, hogy rajzolt nekünk egy térképet, amit bebiggyesztett a köny elejére, oszt csók. Az emberek itt élik az életüket, gyakran összejárnak, pletykálkodnak, történeteket mesélnek, babonáikkal bosszantják egymást, dalokat mondanak. Egy utcagyereknek nem könnyű az élete, és mindenért tízszer jobban meg kell küzdenie, mint olyasvalakinek, aki mögött tehetős szülők állnak. A pénz, a nincstelenség igenis probléma, és csak mert sikerül egy valamit elérni, nem jelenti azt, hogy minden gond megoldódik. Az ember néha kénytelen a túlélésért olyan dolgokat tenni, amit mások elítélhetnek...

A karakterek is remekeltek, a legtöbb szereplő egyedi és kedvelhető volt a számomra, élen természetesen Kvothéval, és ugya én nagyon tudom utálni azokat a szereplőket, akiket a szerző szerint utálni kell. Így a legnagyob főellenség a könyvben számomra Ambrose lett, aki igazi Draco Malfoy-szerű gazdag pondró szerepet töltött be, és akit szeretünk utálni:) Amit még meg kell jegyezzek, és ez nem az első eset, hogy észreveszem, számomra a női szereplők mind kicsit egyformák voltak. Ez abból is fakadhat, hogy a szerzője férfi, és valamiért sokszor előfordul, hogy a férfi szerzők nem tudnak női jellemeket írni, és vica versa. Így hát ha egy jelenetben pakolná mondjuk Dennát, Felát és Molát (a nevek se jönnek be annyira, de ahhoz hozzá tudtam szokni), és nem jelölné mondjuk, hogy ki beszél, akkor nem biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. És ilyenkor felvetődik bennem a kérdés, hogy Kvothe hogy választotta ki, hogy kibe szeret bele? Nem, ezt nem fogom elárulni, ez maradjon titok a könyv elolvasásáig:) Ez tényleg egy apróság, amibe bele kellett kössek, de talán csak engem zavart, ki tudja.

Maga a történet, bár kerek, egész íve van, és kifejezetetten bejött az önmagát lezáró kezdés és befejezés, na meg a csavarintás a végén, de komoly eseményekre nem kell számítani. Történnek benne drámai dolgok, olyanok, amelyek komoly hatással vannak Kvothe életére, sőt, amelyek meghatározzák az egész trilógia motivációját, de ez gyakorlatilag egy ember életútja, hogy hogyan sikerül felküzdenie magát, kik állnak az útjába, hogyan birkózik meg a túléléssel, az ellenségekkel, a barátokkal és szerelmekkel is... És közben folyamatosan utal előre, a nagy dolgokra, melyek alakítják az eseményeket és őt magát is, mi meg nem tehetjük meg, hogy félbehagyjuk, mert tudjuk, hogy hamarosan nagy dolgok fognak történni. És nem is csalódunk, se a nagy dolgokban, sem pedig Kvothéban:)

"A nagy bánatban Lyra lerogyott Lanre testére, és a nevét sírta. A szava már csak suttogás volt. A szava visszhang és űr volt. A szava azért könyörgött, hogy támadjon fel. De Lanre nem lélegzett, mert meghalt."

Amit még mindenképpen meg kell említenem a könyvről, az a gyönyörűszép leírások, a hihető, sokszor humoros párbeszédek, és a közéjük szőtt komoly gondolatok, melyek mégse hatottak mesterkéltnek. A szerző tud bánni a szavakkal, a maga ízére formálja őket és játszik velük, és a szavak engedelmeskednek is neki:) Kicsit olyan, mintha ő maga is az Egyetemen szerzett volna tudást, de az, hogy ez magyarban is átjön, a fordító munkáját dícséri. Csupán néhány elírást találtam benne, bár egyet sajnos a fülszövegben. Már említettem a humor, de ezt még egyszer meg kell erősítenem, mert sokszor hangosan felnevettem olvasás közben, és a történet soha nem lett se dagályos, se pedig lassú, mert egy jó helyen elhelyezett megjegyzés mindig feldobta a sorokat. 


Végezetül csak annyit tudnék mondani, hogy különleges élmény volt A szél neve, lassan olvasós, belemerülős, olyan, amit többször ki kell nyitni, már csak azért is, hogy a kedvenc részeken elmélkedjünk még egy kicsit, elolvassuk a rejtett bölcsességeket, amelyek talán elsőre elkerülték a figyelmünk, és meglássuk a dolgok valódi nevét.

Összességében: 5/5 - ezt nem is kell részletezni. Kedvenc.

Kedvenc szereplők: 
- Kvothe - mert színész, mert zenész, mert legendák szólnak róla, és mégiscsak esendő ember, és mert vörös a haja
- Bast - mert hűsége megkérdőjelezhetetlen, még ha a módszerei nem is
- Elodin - mert megzakkant arkanista, és mert ismeri a dolgok neveit
- Simmon - mert olyan, mint egy folyóban játszó kisfiú
- Wilem - mert olyan, mint a víz aljára merült kő
- A draccus - mert sárkány
- Gyakorlatilag mindenki:)

"Három dolog van, amelytől minden bölcs fél: a viharzó tenger, a holdtalan éjszaka és a szelíd ember dühe."

Folytatás: A bölcs ember félelme

Read More

De mi van a polipokkal...?

A kérdésemre a válasz ebben a kötetben biztos nem derült ki, bár azért nem adom fel a reményt, hogy előbb vagy utóbb ki fog! Végtére is még van hátra néhány...
Kicsit gondban voltam ezen kívül azzal is, hogy vajh milyen címke alá pakoljam be Gail Carriger: Soulless - Lélektelen című könyvét, ugyanis mint ez látható, ez lenne az én legfrissebb olvasmányélményem, amiről lentebb megkísérlek néhány épkézláb véleményt hozzátenni. Hosszú körömrágások és álmatlan forgolódások után végül az Urban fantasy felnőtteknek mellett döntöttem, bár ugyenennyire beleillik a steampunk vonulatba - amit az egyike azoknak a dolgoknak, amiket imádtam a könyvben. Na de ezt majd később.

A fülszöveget inkább nem másolnám be, mivel az bárki számára elérhető a neten, könyvesboltokban a könyv hátlapján etc. A történetről legyen elég annyi, hogy főhősnőnk Alexia Tarabotti, pechére a 18. század egy alternatív Angliájában él, még nagyobb pechére huszonhat éves és még hajadon (teringettét!), sötét a bőre, nagy az orra, olasz száramázú apja révén, na meg lélektelen.

Hogy mit is takar az, hogy lélektelen?

Ez már az első oldalakban kiderül, ugyanis kedvenc vénlányunkat megtámadja egy vámpír, aki még arra is vetemedne, hogy kiszívja a vérét, fittyet hányva minden társasági normának. Csak épp arról nem tud szerencsétlen, hogy Alexia, lélektelenségének következtében semlegesíteni tudja a természettfelettiek képességeit egy érintés következtében is. Így hát a vámpír hamar pórul jár, Alexia pedig ennek következtében egy összeesküvés kellős közepén találja magát, oldalán a farkasemberek alfahímjével Conall Macconnal, aki sokszor mogorva, skót származású, plusz ugye kiköpött vezéregyéniség - akárcsak maga Alexa.

Voltak pozitívumok és negatívumok is a könyvben, bár összességében azért az előnyök többséget élveztek. Csakis azért nem kapott öt csillagot az ötből, mert az azért a különösen jó könyveknek tartogatom, és bár ez is teljesen rendben volt, szivdobogós álmatlan éjszakákat azért nem fog okozni.

Lássuk először mik tetszettek:
1. A világkidolgozás. A vámpírok és farkasemberek jelenléte az urban fantasyban mondhatni lerágott csont, és én a magam részéről rángatózó szemhéjjal menekülök a másik irányba már csak az említésükre is. Mert számomra ezen lények jelenléte már csak azt jelenti, hogy van egy jó indok arra, miért ne jöhetne össze elsőre a főhős és a nő. Lehet, hogy mindez az elején még jó volt és feszültségkeltő, de mára szerintem elcsépeltté és túlhasználttá vált. A Soulless ebben a tekintetben különbözik a többitől, ugyanis ez nem a jelenben játszódik, hanem egy alternatív múltban, Viktória királynő korában. És az említett természetfelettiek jelenléte pedig teljesen természetes (ha-ha), ugyanis már a könyv történései előtt kialakult egyfajta egyensúly a világok között. Szóval egy vámpír és egy farkasember is lehet tiszet úr/hölgy, sőt, válhat belőlük kimondottan jó parti, akire érdemes kivetni a hálót, nemdebár Lord Maccon? Az, hogy hogyan alakult így a világ meglepően jól ki van fejtve a könyvben és minden meg van magyarázva, már amennyire ezt meg lehet magyarázni egy sokkötetes sorozat első könyvében. Sőt mi több, a természetfelettit nem csak annyival magyarázzák, hogy hát na, it's magic, hanem a létezését tudományos oldalról is megközelítik, ami megdobogtatta kicsiny racionális szívecském.
A lélektelenek - vagy lélekszipolyok - jelenléte pedig roppant jó ötlet, már csak a tudományos oldalról megközelítva a dolgokat is, bár vannak hátulütői. Bővebben a negatívumoknál.

2. A karakterek. Ami a legjobban idegesít a könyvekben, pláne a romantikusokban. Kidolgozatlan. Sablon. Papírmasé. Figurák. Mindenki szép, mindenki tökéletes, mindenki kedves, de főleg a főhősnő (mert ilyenkor mindig nő a főhős, aki megmenti a napot, és persze romantikus érdeklődésének altestét is legtöbb esetben). Na persze időnként kellőképp ügyetlen és béna, csak hogy nehezítsük a szerelmesek dolgát, és hogy szegény pasija is néha férfinak érezhesse magát.
Itt ilyen nincs. Alexia Tarabotti nem véletlenül vénlány huszonéves korára. Nem rendelkezik tökéletes külsővel, kifejezetten szereti a hasát, és ami még meglepőbb, ez azért meg is látszik rajta. Nem véletlenül van kikiáltva kékharisnyának, mert tényleg használja az eszét, és valóban bátor, nem pedig csak ezt mondják róla. És sokszor saját magát sodorja bajba ezzel, de nem olyan idegesítő stílusban, amitől legszívesebben saját hajunkat tépnénk, vagy még inkább, az övét.
És bár azért hozzá kell tegyem, Lord Maccon magán viseli a legtöbb romantikus hős szépséghibáit, vagyis néha túlzottan tökéletesnek tűnik, azért vannak valóságos hibái, amik ellensúlyozzák ezt. Nagyjából.
A mellékszereplők is kedvelhetőek, mindegyikben van valami báj, valami kis diszharmónia, ami emberivé teszi azokat is, akik pedig nem is emberek. A főgonosz pedig az a fajta, akitől tényleg undorodni fogunk, nem pedig titkon neki drukkolni.

3. A főellenség. Ami mindig kell, hogy legyen. Ehhez nem tudok sok mindent hozzáfűzni, inkább csak annyi, hogy a céljai valahol logikusak, és mégis olyan gusztustalan módszerekkel teszi, hogy semmiképp nem fogunk együttérezni vele. Vagy csak én vagyok az ideális olvasó, és mindig azt utálóm akit kell:)

4. Steampunk. Imádom. Mondtam már?

Ilyesminek képzelem a zeppelineket, amelyek feltűnnek a könyvben

No, most hogy az ömlengésen túl vagyunk, jöhetnek a negatívumok (ami már SPOILERT tartalmazhat):

1. A romantika. Bizony, vannak ám a könyvben, khm, pikánsabb jelenetek, melyek következtében megkapta a felnőtt címkét a sztori. Ezzel nem is lenne baj, a két főhős között jó kis kémia működik, és kapcsolatuk alakulásáról is jó olvasni. A túlzást én ott éreztem, hogy ad egy, mi a francért kellett az a több oldal huzavona Alexia részéről, aki egyszerűen nem volt képes elhinni, hogy valaki szerelmet is táplálhat iránta, mi több, el is akarhatná venni? Jó, persze. A családja részéről állandóan kapta a pofonokat  külsejével kapcsolatban, de hát azért elég öntudatos lány volt ahhoz, hogy ne higgyen el mindent, pláne azoktól, aki saját bevallása szerint is ostobák voltak. Egyszer még elmegy, hogy kételkedjen az érzelmek igazában, de állandóan minden piszlicsáré megjegyzésen megingatni magad, az azért túlzás.
A második pedig az az, hogy ezek ketten minden, de minden létező ürügyön egymásba gabalyodtak. Nekem ne mondja senki, hogy amikor be vagyunk zárva az ellenség egy cellájába, akik akármikor felbukkanhatnak és igencsak erőfölényben vannak, szóval valamit sürgősen ki kéne találni, akkor az a legfontosabb, hogy csókolózzunk és még finoman fejeztem ki magam. Nekem ez nem klappol.

2. Ez a lélektelenség dolog. Az odáig rendben, hogy mivel lélektelen, Alexia egy racionális, nem túl érzelmes fajta. Az is rendben van, hogy akik lélektúltengésben szenvednek, azokból lesznek a művészlelkek. De azért számomra hihetetlen, hogy a tény, hogy valakinek nincs lelke ilyen kevéssé legyen hatással az illető... érzelmeire. Én a magam részéről vártam volna valami olyasmit, hogy mivel lélektelen, Alexia egyáltalán nem képes mondjuk a szerelemre. Sőt, még mindig várok valami bonyodalmat ezzel kapcsolatban a jövőben, mert ami eddig adódott, hát az finoman szólva nem volt elég, vagyis konkrétan egy kézlegyintéssel elrendezték.

Ezeken a hibákon mondjuk olvasás közben könnyedén túl lehetett lendülni, nekem is csak azért szúrtak szemet, mert egy szőrszálhasogató vagyok, és belekötök az élő fába is. De maga a könyv olvasatja magát, a fogalmazás prímán átadja a kor hangulatát, akárcsak a ruhák és az ételek leírása, az utóbbi után nekem már megindult a nyálelválasztás... pedig nem is vagyok vérfarkas:)

Összességében: 4,5/5, mert voltak ugyan hiányosságai, de mindezek ellenére remekül felépített, szórakoztató történet.

Kedvenc szereplők:
- Alexia - mert makacs és kékharisnya és nem tökéletes
- Lord Maccon - mert egy morcos vérfarkas
- Lyall professzor - mert bétahím és toleráns Maccon vadságával szemben, és mindig összeszedett
- Lord Akeldama - mert ő a legelbűvölőbb vámpír a világon

Végezetül pedig: Milyen név az, hogy Biffy? Ne már.
És: mikor tudjuk vajon meg, mi a fene van azokkal a polipokkal? (Bár tippem az lenne)

További szép napot mindenkinek!

Read More

B.E.

...azaz blogolás előtt. Igen, létrehoztam egy új rovatot azoknak a könyveknek, melyeket régebben olvastam, vagyis az élmény már nem olyan friss, a véleményem viszont talán objektívebb róluk (valamivel). Csináltam egy közvélemény-kutatást (magammal), és a végeredmény aaaaz...

Éhezők viadala trilógia lett! 

Taps, éljenzés és miegymás! Igen, tudom, a sorozat mostanra gyakorlatilag lerágott csont. Túl vagyunk az utolsó részen, túl vagyunk az első filmen, a hájp lecsitult körülötte és még nem kezdődött meg a második filmmel járó reklámdömping. Akkor miért is esett erre a választásom?
Már az első rész is komoly hatást gyakorolt rám. Amikor elolvastam, és ez konkrétan nem is volt olyan rég, a disztópia számomra egy teljesen új műfajt jelentett. Oké, olvastam már Orwelltől az 1984-et, sőt, olvastam a Battle Royale-t is, amiről pedig sok ember szerint az Éhezők viadala koppintva lett (szeressük ragzani a magyartot). Ehhez azért hozzá kell tennem: lehet, hogy az alapötlet hasonló, de a megvalósítás teljesen más.
Mert miről is van szó? Adva van egy ország, nevezzük nevén: Panem. Valamikor régen ez Észak-Amerika volt, mostanra viszont, hála a háborúknak, természeti csapásoknak, vagy ki tudja még mi egyébnek (jól emlékszem, hogy ez a könyvekben nincs kifejtve?) 13, illetve mostanra csak 12 körzetre van felosztva, melyeket "jóságos atyuskaként" a Kapitólium irányít. Mindegyik körzetnek megvan a maga sajátossága, mindegyik specializálódik valamilyen tevékenységre, legyen az földművelés vagy szénbányászat. Ők kitermelik a javakat, melyekből a Kapitólium jól él, cserében pedig hagyják őket éhezni, és talán nem lövik őket főbe, ha valakit orvvadászaton kapnak (bár néhány körzetben ez se ritkaság).

Aztán egy szép nyári napon (blogírói szabadság folytán) a körzetek fellázadnak, csúnya rossz háború tör ki, aztán szépen le is verik őket, az élharcos 13. körzetet pedig a földdel teszik egyenlővé. A Kapitólium, mert megteheti, bevezeti ezek után az úgynevezett Éhezők Viadalát, ahol minden évben kiválasztanak a körzetekből egy fiút és egy lányt, akik aztán életre-halálra blabla, szerintem nincs itt olyan ember, aki ne tudná betéve a teljes sztorit.
Na, az első könyv valahol ott kezdődik, hogy felvirrad a nap az Aratásra, amikor is kiválasztják a 74. Éhezők viadalának sztárjait. Főszereplőnőnk bizonyos Katniss Everdeen stresszel, de bizony nem maga miatt, hanem a kishúga, Prim miatt, aki, mivel betöltötte tizenkeddik életévét, bizony már kiválasztható női tagnak a viadalra. Nomármost, Katniss ezt az egészséges lámpalázat vadászattal vezeti le, ami bizony arra is jó, hogy kaját, és tiltott cserekereskedelem folytán más javakat is szerezzen családjának. Az első pár oldalban feltűnhet nekünk, hogy Katniss milyen badass, mert 1. vadászik 2. könnyedén az orrára koppinthatnának, mert vadászik (mert azt nem szabad ugye, mert ugyan miért is szerezhetnének az emberek magunknak kaját, ha már a Kapitólium nem ad nekik) 3. gyakorlatilag ő a családfenntartó, mióta az apja meghalt 4. jól nyilazik és 5. van egy jól kinéző fiúbarátja (aki csak haver), akivel ezeket a tevékenységeket folytatja. A teljesség kedvéért ő Gale (amiről meg voltam győződve ennek előtte, hogy lánynév).
Szarkasztikus megjegyzéseim ne vezessenek senkit tévhitbe, nekem igencsak tetszett ez a könyv! És mindjárt ki is fejtem, hogy miért.

Nos, mivel az alapokat felvázoltam, innentől SPOILERES bejegyzések előfordulhatnak.
Számomra, ami a könyv nagy erőssége volt, az a feszültségkeltés, és bár sokaknak nem tetszett a film, szerintem ezt a részét remekül átadta. Esküszöm, izzadtam, mikor a résztvevők kihúzása megtörtént, és libabőrős lettem, mikor lángoló ruhákban Katniss és Peeta elvágtattak a Kapitólium lakossága előtt... No, de egy kicsit előreszaladtam. Ott tartottam, hogy a sorsolás megtörtént, és milyen meglepő, NEM Katniss-t, választották, de a húgát, aminek az esélye gyakorlatilag egy volt a millióhoz, mégis megtörtént. Kedvenc badass főhősnőnk megmutatja, hogy nem véletlenül ő hordja otthont a tegezt, azonnal kiront a névtelen tömegből, és önkéntesnek jelentkezik, ami pedig roppant ritka dolog, olyan ritka, hogy sose történt még ilyen. Mi ismét bizonyosságot szerzünk róla, hogy Katniss az kemény, a Kapitólium pedig rögtön megkapja az első szálkát a szemébe. Három ujjal, mert a körzet annyival tiszteleg neki (mondtam már, hogy a 12-es körzetben vagyunk? Ők a szénbányászok).

Ekkor ismerjük meg főhősnőnk melletti fő-hősünket, aki pedig Peeta Mellark, a másik kiválasztott. Ő lehetne akárki. Lehetne egy tizenkét éves kisfiú is, lehetne egy teljesen ismeretlen srác, de ő mégis olyasvalaki lett, akit Katniss gyerekkorából ismer, sőt...
Miután a fontos dolgok megtörténtek, elindulhatunk hát végül a Kapitóliumba, ahol megkezdődhet a bajnokok, pardon, kiválasztottak felkészítése. Katniss tudja magáról, hogy érte az íjhoz és nyílhoz, valamint elég jól meg tud élni a vadonban, de kevés reménnyel indul neki a viadalnak, mivel jól tudja, hogy lesznek nála sokkal jobban felkészült tagok is. Önbizalmán Haymitch, a mentora, és egy előző viadalnyertes se sokat segít, mert ő jobb szereti a piát, mint a szájtépést. Legalábbis eleinte. De, mint tudjuk, Katniss badass, és ő a főszereplő, így annyira nem aggódunk érte.
Már kiemeltem a könyv erősségei közül a remek feszültségkeltést. Tudod, hiszen három kötet készült, hogy kizárt, hogy Katniss meghaljon. Mégis... szerencsétlennek azért meg kell küzdenie a dolgokért. Le kell esnie magas helyekről és a talpára érkeznie. Nem lett volna képes túlélni egy ilyen viadalt találékonyság nélkül, viszont, és ezt hátrányként rovom fel, akkor se élte volna túl, ha nem szegődik mellé a szerencse. Az, hogy Cinnát kapta meg stylist (sztájliszt)-nak, hihetetlen mák volt, de komolyan. Mert drága Cinna barátunk nem hagyja, hogy Katniss szénnek öltözve parádézzon, de nem ám...
Másik erősség, amit meg kell említenem: a könyv igen erős társadalomkritika. Az ötlet, hogy tinédzsereket beküldenek egy arénába, ahol aztán legyilkolják egymást és ebből látványosságot csinálnak, hát... Nyilván nem eredeti ötlet, de valahol hátborzongató és undorító. És a mostani valóságshow-kat ha megnézem, simán el tudom képzelni, hogy egyszer idáig is elfajulhat a szórakoztatás. Már maga a Kapitólium lakossága is egy görbe tükör ránk nézve - színesek, kövérek (ha még nem szívatták le a zsírt), plasztikázottak, olyanok, mint a paradicsommadarak, és kapva-kapna a durva szórakozásokért. Önelégültek, de nem gonoszak, hanem inkább ostobák, és ez a szemléletmód szépen meg is jelenik Katniss felkészítő csapatában. Katniss, és mi is, bizarrnak találjuk őket, holott nem is különböznek annyira tőlünk. Akinek nem kell az életéért küzdenie, hát persze, hogy sajával magára üti el az időt, elmegy fodrászhoz vagy feltölti a ráncait fene nagy szabadidejében... És szépen megnézi, hogy épp ki halt meg a viadal során. First world problem.
Nem kívánom még tovább elemezni az első könyvet. Katniss kivívja az emberek elismerését, viszont ezzel együtt kivívja Snow elnök ellenszenvét, mert a lány személyében lázadás csíráját sejti felfedezni, és talán nem is alaptalanul...
Voltak momentumok az első könyvben, amelyek váratlanul értek, és voltak, amelyek nem. Tulajdonképpen tetszettek a jellemek, még ha sok közülök nem is volt kibontva, szívesen olvastam volna többet Rókaképűről (aki egy kiválasztott lány volt a 4. körzetből), vagy épp Catóról, aki szerintem a filmben sokkal szimpatikusabb megvilágítást kapott, mint a könyvben. Bár a mutáns farkas rész speciel jobb volt a könyvben - bunda és szemek! Aki olvasta a könyvet, tudja miről beszélek.
Ami ezen kívül kifejezetten tetszett a filmben, ha már kitekintésnél tartunk, akkor azok a külső nézőpontok. A trilógia E/1-ben íródott, vagyis Katniss narrálja nekünk az eseményeket. Nem rossz ez, mert jó stílusa van a csajnak, és engem a szleng szöveg se zavart, viszont így a rálátásunk az eseményekre nagyon behatárolt. A filmben viszont sok mindent a műsorvezetők magyaráznak el nekünk, ami valahol még érdekesebb is volt, mint Katniss belső monológja például a vadászdarázsról.
A könyv vége speciel meglepett. Nem számítottam rá, hogy Katniss így lóvá teszi a szervezőket, de meg kell mondjam, így volt jó. A befejezés megfelelőképp a levegőben hagyja a történteket, és mindenki - jó esetben - tűkön ül, csak hogy a kezébe kaphassa a második könyvet.

A szájtépés után itt is volna az értékelésem:

Kedvenc szereplőim: Peeta, Haymitch, Cinna, Rókaképű

 A könyv értékelése: 4,5/5

Spoiler a második kötet eseményeiről!

A második kötet csaknem egy évvel az első eseményei után játszódik. Katniss és Peeta fasírtban vannak, de legalább jól élnek, bár Katnissnak honvágya van, és ki-kijár az erdőbe vadászni Gale-el. WARNING - szerelmi háromszög. 

Erről is szót kell ejtenem. Mindenkivel egyetértek, aki szerint a szerelmi háromszög lerágott csont. Már akkor lerágott csont volt, mikor először megjelent a YA, vagy más könyvek berkeiben, mostanra meg pláne. Kicsit az is idegesít, hogy általában fiú-lány-fiú szerelmi háromszöggel lehet csak találkozni. Miért ne versenghetne két lány egy fiúért? Vagy akkor már főszereplőnőnk nem is lenne olyan különleges, ha ne lenne legalább két fiú, aki a kegyeit el akarja nyerni? Arról meg már nem is beszélek, hogy milyen lenne, ha egy fiú se lenne, szóval nuku, nulla románc...
Pedig szerintem Katniss pontosan ilyen hősnő kellett volna legyen. Őszintén szólva én egyik srác irányába se éreztem különösebb szerelmet, több érzelmet mutatott a húga, vagy épp Cinna felé (én az első kötetben eskü nekik drukkoltam). De ha már szerelmi háromszögünk lett, ezzel kell beérnem. Bár a könyv javára szól, hogy nem lehetett egykönnyen kitalálni, melyik fiú lesz a befutó.
Szóval, a kötet kezdetén a győztes páros győzelmi körűtra indul a körzetekben, és továbbra is el kell játszaniuk, hogy milyen nagyon szerelmesek, pedig azért annyira nagyon talán nem. A körút alatt történtek drámai dolgok, és láthatjuk, hogy az elnök aggályai nem teljesen alaptalanok a lázadás miatt. Az eddig elnyomott körzetek forronganak, a mélyen elfojtott indulatok kitörni készülnek, és Katniss nem az a fajta jellem, aki ezt el tudja simítani. Így hát az elnök a jól bevált módszerhez fordul - az Éhezők Viadalához.
Meg kell mondjam, nekem ez a kötet tetszett a legkevésbé. Nehezen indulnak be az események, és egyszer félre is kellett tegyem a könyvet, amit csak jó pár hónap múlva fejeztem be. Bár a második Aratás után már felgyorsulnak a dolgok, és a legeslegkedvencebb szereplőmet ebben a kötetben ismerjük meg, valamint szerintem az aréna is ötletesebb ebben a könyvben, mint az elsőben.
Valamiért mégis keserű szájízt hagyott nekem a Futótűz. Haymitch trükközése talán nem volt felesleges, de a titokzatoskodása mindenképp. Miért ne lehetett volna belevonni Katniss-t és Peetát egy olyan összeesküvésbe, melyről rajtuk kívül gyakorlatilag mindenki tudott? Ennyire talán képesek lett volna szerepet játszani, pláne Peeta. A vége ismét bitang jól sikerült a könyvnek, olyan függővéggel, hogy csak na. Szerencsém volt, hogy mire elolvastam a könyvet, már meg is jelent a harmadik, amit természetesen karácsonyi ajándékként kikunyeráltam magamnak.

Értékelésem:

Kedvenc szereplőm: Finnick, Beete, és Peeta meg Haymitch még mindig

A könyv értékelése: 4/5

Spoiler a harmadik kötet eseményeiről!

És imhol, végre-valahára, eljutottam a harmadik kötethez, ami a Kiválasztott címet kapta, ami rossz döntés volt a fordítók részéről, ellenben számomra ez lett a legkedvencebb az összes közül. Mármint a rész, ugye. 

Lássuk csak miért:
Azt már az első könyvnél kiemeltem, hogy a feszültségkeltést nagyon is díjazom a trilógiában. Ez a Kiválasztottnál elérte a tetőpontot. A háború hivatalosan is kitört, Katniss-t fel akarják használni a lázadás hangjának, aki pedig inkább magába fordul, gyászolja elpusztult körzetét, és Peetát, aki a Kapitólium foglya, na meg úgy általában, önmarcangol. Sokan nehezményezték, hogy a könyv tele van öncélú halálesetekkel. Bár a kedvenc szereplőm is meghal a kötetben, én ezt nem így látom. A háború áldozatokkal jár. Nem csak azok halnak meg, akiket nem szeretünk, sajnos. Meghalnak családapák-anyák, kisgyerekek, öregek is akár. Szomorú és tragikus, de ez tény, és szerintem még sokkal hitelesebb lett volna a trilógia, ha Katniss is elhalálozik végül. Vagy legalább Peeta. De gondolom kellett egy kis öröm a sok szenvedés után, így a cukorszirup "évekkel később" befejezést is megbocsátottam az írónőnek.
Kilométeres posztom után nem akarom már hosszan fejtegetni a harmadik kötet eseményeit. Őszintén azt vallom, hogy az élményhez, amit nyújtani tud, el kell olvasni, bele kell merülni, át kell venni az érzést, amit nyújtani tud. A 13. körzet megjelenése se volt felesleges, mindig szükség van egy nagy hatalmú, óvó-védő hatalomra, mely a gyengébb körzeteket meg tudja védelmezni jó esetben, és az a csavar is kifejezetten tetszett, hogy azért a lázadás vezércsillaga se teljesen makulátlan belülről. Korrupt, gonosz emberek mindkét oldalon megtalálhatóak, és szegény Katniss a saját bőrén tapasztalja meg, hogy saját magán kívül senkiben sem bízhat. Sőt, talán már magában sem.
Az aréna-jelleg ebben a kötetben is megjelenik, és az ötletes csapdákat leszámítva ezt nemigen díjaztam, bár az igaz, hogy így keretet adott a történetnek. A 13. körzetes vesztegelés unalmas volt bár, de szükséges, ugyanakkor az furcsa volt, hogy a legvégén Katniss és csapatának beavatkozása nélkül is megtámadták (volna) a körzetek a Kapitóliumot. Így sok ember tényleg feleslegesen adta az életért - ami még tesz is hozzá egy kicsit a tragédiához.

Tehát az értékelésem:

Kedvenc szereplők: Finnick, Prim, Peeta, Boggs

A könyv értékelése: 5/5

Végezetül pedig csak ennyit mondanék:

Read More

Kezdő helyzetjelentés

Szóval itt volnék. A blogos világban végül én is megcsináltam a saját, nagyon vadonatúj blogomat.
Aminek szánom: könyvélményeim és írásaim közzététele, legalábbis remélhetőleg ez lesz belőle. Tudom, hogy nem vagyok az ötlettel egyedül, de már olyan régóta néztem irigykedve a jobbnál-jobb könyves blogokat, hogy egyefene, gondoltam, én is belevágok.
Milyen olvasmányok kritikái lesznek itt (kizárólag szubjektív véleménnyel)? Hm, ez fogós kérdés. Ízlésileg elég széles skálát mondhatok magaménak. Nagyon kedvelem a YA műfajt, vagyis a fiatal felnőtteknek szánt könyveket, lehetőleg fantasy köntösben. Ezt a dunyhát még csak mostanában kezdem levetkőzni, klasszikus fantasy és sci-fi könyvek olvasásával. Olykor-olykor becsúszhat néhány történelmi regény is, ha épp olyan hangulatom van.
Ami nem lesz: nem bírom a romantikus könyveket. De komolyan. Az én szememben ezek mind egy kaptafára íródtak, és tényleg nem bántásként mondom ezt a műfaj rajongóinak, ez csak egyéni vélemény. Kivételt képez talán a történelmi romantikus, szóval amit én nem bírok az leginkább az úgynevezett chick-lit.
Plusz még: nos igen, az írásaim. Körültekintően (de hogy mennyire eredményesen, azt majd meglátjuk) egy blogba próbálok belesűríteni azt, amit olvasok, azzal, amit írok. Ezek egyelőre fanfictionon és novellák, melyek más író oldalakon is megtalálhatóak már, szóval ha valakinek ismerősek lesznek, az nem a véletlen műve. Szépen lassan tervezem felpakolni a fejezeteket, és egy szépen napon talán utol is érem magam:)
Szóval ez lenne az én kezdésem blogtémában, hamarosan várható lesz egy bejegyzés A szél neve című könyvről, amit mostanában fogok elolvasni.
Addig is szép napot mindenkinek!

Read More