Az állandóan változó szél

 "A nagy csendben Lyra odaállt Lanre mellé, és kimondta a nevét. A szava parancs volt. A szava acél és kő volt. A szava azt követelte Lanrétól, hogy támadjon fel. De Lanre nem mozdult, mert meghalt."

Be kell valljam őszintén, ezt a posztot nehezemre esik megírni. Nem azért, mert ez egy rossz könyv lett volna, sőt. De tömény 800 oldalról objektív, részletekbe menő kritikát írni, ami nem csak visítozás és ömlengés, nos, nem lesz egyszerű:) De azért vágjunk bele!

Patrick Rothfuss: A szél neve trilógia első kötete, és ezen trilógia összefoglaló nevén a Királygyilkos krónikája nevet viseli, és egy fantasy-világban játszódik, ahol a mágia és démonok jelenléte, ha nem is mindennapos, de nem olyan hihetetlen dolog, és ahol a varázslat sokszor egybemosódik a tudománnyal, a mesék az igazsággal, a gyerekmondókák pedig magukban hordozzák a gonosz lényekről szóló legpontosabb leírásokat. Itt ismerjük meg Kotét, aki a Jelkő nevű fogadóban kocsmáros, ahol a csend rátelepedett a borosüvegekre és az asztalokra, és őt is lassan elemészti. Ugyanis nagyon hamar kiderül, hogy Kote valójában Kvothe (minő meglepetés), aki tanítványával, Basttal egy isten háta mögötti faluban bújkál, régi hírneve elől, táplálva a pletykát, hogy halottnak higgyék, és minden valószínűség szerint lassan eltemeti magát.

A világban azonban baljós események készülődnek, gonosz pókszerű démonok támadják a falu lakóit, és Kvothénak, aki még nincs harminc, de már többet tud a világról, mint azok, akik száz évet is megéltek lassan ki kell lépnie az árnyékokból...

Ha bárki azt hinné, hogy ez a történet arról szól, hogy egy régi hős hogyan találja meg ismét önmagát azáltal, hogy megmenti a falut (vagy a világot?), az nagyon téved. Vagy talán nem is annyira. Mert mikor belemerültem a könyvbe, én is valami hasonlóra számítottam, de az az igazság, hogy a könyv maga nem a jövő felé tekint, hanem a múltba - Kvothe arról mesél nekünk, hogyan jutott el a gyermekkorból a felnőttkorba, egy színészi társulatból az Arkanisták Egyetemére, és onnan pedig hosszú utat bejárva oda, ahol a történet elején találkoztunk vele - Kote, a kocsmárosként. A könyvön látszik, hogy a szerzője pontosan tudta, hová akar kilyukadni vele, hiszen a főszereplő, aki természetesen átélte már ezeket a dolgokat, gyakran előreutal titokzatos eseményekre, amelyeket megtörténtek/történni fognak vele, ám mindez csak növeli az izgalmakat, mert tudjuk sokszor, hogy valami borzalmas fog megesni vele. Valami meghatározó. És lassan átvesszük mi is Kvothe gyanakvását, először szétnézünk a sarkon, hogy tiszta-e a levegő, és csak utána merünk kilépni vele az utcára. És még így is érhetnek minket meglepetések...

Tehát a történet nagy részében Kvothe meséli a múltját, olykor-olykor visszaugorva a jelenbe, hogy el ne feledkezzünk róla, mi épp egy kocsma melegében ülünk, és az események nem állnak meg csupán azért, mert mi épp a múltban kalandozunk. Kvothe három nap alatt meséli el nem is hosszú, ám annál eseménydúsabb életét. Az első könyv, az első nap. Ami arról szól, hogyan jutott el egy kisfiú egy színésztársulatból az utcára, megtapasztalva a világ keménységét, majd hogyan küzdötte fel magát oda, hogy az Egyetemen az egyik legtehetségesebb diákként tartsák számon. És Kvothe leleményben és tehetségben valóban nem szűkölködik, ezen olykor fenn is akadtam, mert ez néhol hihetetlen is volt - egy fiatal fiú, aki nemcsak kivételes eszével, de zenei tudásával is fel tudja hívni magára a figyelmet, ráadásul bátor is, és bármivel szembeszáll. De tudjátok mit? Ez mégse lett zavaró. Mert bár tökéletesnek tűnt, nem volt az. Hibázott, hibákat követett el, bizonyos döntéseire igencsak ráfázott, és nem volt könnyű élete. Saját erejéből küzdötte fel magát, és így vált egy olyan hőssé, akire érdemes lehet felnézni.

"A nagy rettegésben Lyra letérdelt Lanre mellé, és a nevét búgta. A szava csábítás volt. A szava szerelem és vágy volt. A szava arra kérte Lanrét, hogy támadjon fel. De Lanre kihűlt, mert meghalt."

Ami A szél nevében igazán tetszett nekem, az maga a világ volt. A szerző nem nagyolta el a dolgokat, nem intézte el annyival, hogy rajzolt nekünk egy térképet, amit bebiggyesztett a köny elejére, oszt csók. Az emberek itt élik az életüket, gyakran összejárnak, pletykálkodnak, történeteket mesélnek, babonáikkal bosszantják egymást, dalokat mondanak. Egy utcagyereknek nem könnyű az élete, és mindenért tízszer jobban meg kell küzdenie, mint olyasvalakinek, aki mögött tehetős szülők állnak. A pénz, a nincstelenség igenis probléma, és csak mert sikerül egy valamit elérni, nem jelenti azt, hogy minden gond megoldódik. Az ember néha kénytelen a túlélésért olyan dolgokat tenni, amit mások elítélhetnek...

A karakterek is remekeltek, a legtöbb szereplő egyedi és kedvelhető volt a számomra, élen természetesen Kvothéval, és ugya én nagyon tudom utálni azokat a szereplőket, akiket a szerző szerint utálni kell. Így a legnagyob főellenség a könyvben számomra Ambrose lett, aki igazi Draco Malfoy-szerű gazdag pondró szerepet töltött be, és akit szeretünk utálni:) Amit még meg kell jegyezzek, és ez nem az első eset, hogy észreveszem, számomra a női szereplők mind kicsit egyformák voltak. Ez abból is fakadhat, hogy a szerzője férfi, és valamiért sokszor előfordul, hogy a férfi szerzők nem tudnak női jellemeket írni, és vica versa. Így hát ha egy jelenetben pakolná mondjuk Dennát, Felát és Molát (a nevek se jönnek be annyira, de ahhoz hozzá tudtam szokni), és nem jelölné mondjuk, hogy ki beszél, akkor nem biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. És ilyenkor felvetődik bennem a kérdés, hogy Kvothe hogy választotta ki, hogy kibe szeret bele? Nem, ezt nem fogom elárulni, ez maradjon titok a könyv elolvasásáig:) Ez tényleg egy apróság, amibe bele kellett kössek, de talán csak engem zavart, ki tudja.

Maga a történet, bár kerek, egész íve van, és kifejezetetten bejött az önmagát lezáró kezdés és befejezés, na meg a csavarintás a végén, de komoly eseményekre nem kell számítani. Történnek benne drámai dolgok, olyanok, amelyek komoly hatással vannak Kvothe életére, sőt, amelyek meghatározzák az egész trilógia motivációját, de ez gyakorlatilag egy ember életútja, hogy hogyan sikerül felküzdenie magát, kik állnak az útjába, hogyan birkózik meg a túléléssel, az ellenségekkel, a barátokkal és szerelmekkel is... És közben folyamatosan utal előre, a nagy dolgokra, melyek alakítják az eseményeket és őt magát is, mi meg nem tehetjük meg, hogy félbehagyjuk, mert tudjuk, hogy hamarosan nagy dolgok fognak történni. És nem is csalódunk, se a nagy dolgokban, sem pedig Kvothéban:)

"A nagy bánatban Lyra lerogyott Lanre testére, és a nevét sírta. A szava már csak suttogás volt. A szava visszhang és űr volt. A szava azért könyörgött, hogy támadjon fel. De Lanre nem lélegzett, mert meghalt."

Amit még mindenképpen meg kell említenem a könyvről, az a gyönyörűszép leírások, a hihető, sokszor humoros párbeszédek, és a közéjük szőtt komoly gondolatok, melyek mégse hatottak mesterkéltnek. A szerző tud bánni a szavakkal, a maga ízére formálja őket és játszik velük, és a szavak engedelmeskednek is neki:) Kicsit olyan, mintha ő maga is az Egyetemen szerzett volna tudást, de az, hogy ez magyarban is átjön, a fordító munkáját dícséri. Csupán néhány elírást találtam benne, bár egyet sajnos a fülszövegben. Már említettem a humor, de ezt még egyszer meg kell erősítenem, mert sokszor hangosan felnevettem olvasás közben, és a történet soha nem lett se dagályos, se pedig lassú, mert egy jó helyen elhelyezett megjegyzés mindig feldobta a sorokat. 


Végezetül csak annyit tudnék mondani, hogy különleges élmény volt A szél neve, lassan olvasós, belemerülős, olyan, amit többször ki kell nyitni, már csak azért is, hogy a kedvenc részeken elmélkedjünk még egy kicsit, elolvassuk a rejtett bölcsességeket, amelyek talán elsőre elkerülték a figyelmünk, és meglássuk a dolgok valódi nevét.

Összességében: 5/5 - ezt nem is kell részletezni. Kedvenc.

Kedvenc szereplők: 
- Kvothe - mert színész, mert zenész, mert legendák szólnak róla, és mégiscsak esendő ember, és mert vörös a haja
- Bast - mert hűsége megkérdőjelezhetetlen, még ha a módszerei nem is
- Elodin - mert megzakkant arkanista, és mert ismeri a dolgok neveit
- Simmon - mert olyan, mint egy folyóban játszó kisfiú
- Wilem - mert olyan, mint a víz aljára merült kő
- A draccus - mert sárkány
- Gyakorlatilag mindenki:)

"Három dolog van, amelytől minden bölcs fél: a viharzó tenger, a holdtalan éjszaka és a szelíd ember dühe."

Folytatás: A bölcs ember félelme