A könyv tartalmáról röviden: A mi világunkon túl létezik egy másik is, a bibliából jól ismert Bábel ókori világa, ahol hosszú évek után a már romos - és befejezetlen - torony építését egy próféta irányításával folytatják. Az építés áldozatokat követel, és a hívők nem is haboznak ezt megadni neki, legyen az egy kar épsége, látás, hallás, vagy akár az életük. A torony felépülése által mindenki azt reméli, hogy így eljutnak magához Istenhez.
Viszont a próféta halott, életművét a fiának, Arzénnak kell továbbvinni, aki sokkal finomabb lélek, mint apja volt. Közel se olyan biztos benne, hogy képes megtenni azt, amit az apja, a bábeliek, vagy talán maga Isten vár tőle. És tétlensége okozza a hatalmi harcot, ami Bábelben felüti a fejét.
A mi világunkban egy huszonéves művész pedig szépen lassan kezdi elveszíteni a látását. Kristálytiszta, visszatérő álmaiból Dávid tudomást szerez Bábelről és a toronynak adott áldozatokról, nővérétől pedig arról, hogy a világ létezik és el is lehet jutni oda. Így hát Dávid, csaknem vakon, a saját kezébe veszi a sorsát, hogy visszaszerezze azt, amit akarata ellenére elloptak tőle.
Véleményem: Mikor először megláttam a borítót, és olvastam a fülszöveget, rögtön megfogott a történet. Mindig is szerettem a párhuzamos univerzumokról szóló, kicsit misztikusabb fantasy regényeket, amelyekben nem mindig magyarázza el az író, hogy a misztikumot hogyan kell értelmezni. Sok helyen ezt nevezik light fantasynak - a mágiának, ha van egyáltalán, nincsenek jól behatárolt körvonalai, de ott lappang a levegőben, és áthatja az egész világot. Ráadásul Bábel története számomra egy mindig is kicsit kiforratlan volt - annyit tudtam róla, hogy a Bibliában ezzel magyarázták a különböző nyelvek megjelenését, de semmi többet. Ez a könyv viszont egy új perspektívát ígért, és ezt meg is adta. Nem csak magának a toronynak, de Bábel városának és a benne élő embereknek is - legyenek építők, vezetők vagy papok - többlet jelentést adott.
Moskát Anita szerintem közel tökéletesen írta meg ezt a könyvet. Ezt úgy értem, hogy írástechnikailag semmi kivetnivalót nem találtam benne - a leírások borotvaélesek, minden szó, ami a hangulat lefestését célozta pont ott van, ahol lennie kell, és pont az a szó szerepel, amire szükség van. Szóval egész végig olvasás közben olyan érzésem volt, hogy Anita nem is klaviatúrával, hanem ecsettel dolgozott, és nem könyvet, hanem keménykötésű festményt tartok a kezemben. Viszont épp ezért - mert a hangulat megteremtése nagyon jól sikerült - sokkal több leírást is el tudtam volna viselni. Azt hiszem, Anita meg tudta volna csinálni, hogy minden egyes helyszínen érezzük a szagokat, tűzzön minket és vakítson el a nap, vagy épp érezzük az ujjunk alatt a torony érdes kövét. Ezeket persze így is sokszor éreztem, viszont pár helyen kifejezetten elnagyolta a helyszíneket, és nem mindig láttam magam előtt, hol mozognak a szereplők. Lehet úgy gondolta, hogy a hosszas leírások untatnák az olvasót - és másokat talán untattak is volna, szóval ez egyéni szocproblem.
Amiben még nagyon erős ez a könyv, azok a karakterek. Mind kidolgozott, sajátos motivációval ellátott, élő-lélegző szereplő, és mindet meg lehetett érteni. Én is megértettem őket, viszont - és ez egy hatalmas problémám volt a könyvvel - nem szerettem őket. Hibát-hibára halmoztak, amivel még nincs is semmi gond, ettől lettek emberiek, de valahogy a hibáik nem lettek hibaként elkönyvelve. Vagyis Anita éreztette velünk a könyv alatt, hogy Arzén nem egy határozott lélek, Dávid pedig egy tajparaszt (na jó, ezt csak én mondom), viszont nem igazán vetkőzték le a rossz tulajdonságaikat, nem fejlődtek. Nem ismerték fel, hogy igen, ez és ez a tulajdonságom többet árt, mint használ nekem és a körülöttem lévőknek, tehát jó lenne, ha megpróbálnék változtatni ezen. Szóval nem volt karakterfejlődés, na. Amit persze értek, hogy az életben sincs mindig így, de ha már egy könyvet veszek a kezembe, várom, hogy a szereplőre, aki végig önző, egomán módon viselkedett ez az egész visszaüssön. De keményen.
 |
| Bábel tornya by AndreasZielenkiewicz |
Bővebben kifejtve:
- Arzén tehát az új főpap, Bábelben, akire apja árnyéka nehezedik, hogy folytassa a munkálatokat, vagyis a torony felépítését és a város vezetését. Ez nem olyan egyszerű, mert egyrészt kísérti a múlt, apja halálos ágyának rémképe, ahol olyasvalami történt, amiről nem beszélt senkinek, de még gondolni se szeret rá, ugyanakkor őt egészen más fából faragták, mint az apját. Riasztja a kegyetlenség, és bár teszi a dolgát, magában megkérdőjelezi a torony létjogosultságát, na meg a városvezetési tanácsok is untatják, amelyet egy bizonyos Hananiás ki is használ, hogy átvegye a város irányítását, és a torony építése felett az uralmat. Arzén, mint már írtam, egy tipikus tipródó karakter, viszont a gond vele az, hogy ez a végén se igen változik. Gyakran megváltoztatja a véleményét, de sose igazán alakítja ki a sajátját, hagyják, hogy bábuként mozgassák ide-oda. Sose éreztem nála azt az igazi nagy relevációt, inkább csak sodródott az eseményekkel, néha dacból, néha meg mert nem tudott jobbat. Bár Arzént a két főszereplő közül még kedveltem is, mert vívódása szimpatikus és érthető volt, és nála érzékeltem azt, hogy jelleme ellenére megpróbál helyesen cselekedni.
- Dávid, ő a második nézőpontszereplőnk, aki a mi világunk Budapestjéről származik, és mivel ő művész, érthető módon zokon veszi látásának elvesztését. Ezt még meg is értettem, komolyan. És azt a tulajdonságát is becsültem benne, hogy kvázi vakon nekiállt, hogy felkeresse a számára teljesen idegen világban Arzént, aki szerinte minden probléma okozója. Ezen kívül viszont olyan mély, sistergő gyűlöletet éreztem végig Dávid iránt, hogy néha már sercegtek az oldalak lapozás közben, és hangosan nevettem, mikor szétverték a pofáját fájt neki valami. Dávid az az embertípus, akit a való életben se tudnék elviselni - a végletekig önző, akaratos, nagypofájú és egocentrikus, akinek abszolút nem számít, hogy ki szenved egész addig, amíg ő eléri a célját. Már az elején kinyílt a bicska a zsebemben, mikor arról olvastam, hogy a nővére, pénzét és idejét és idegeit nem kímélve magához vette majdnem vak öccsét, hogy gondoskodjon róla, Dávid viszont csak nyomatta gondolatban a nőgyűlölő, lekezelő szövegeket, szedte az altatót, kóválygott és lógatta... a lábát egész nap, és sajnáltatta magát aktívan. Többször előfordult a történetben, hogy valaki önzetlenül segíteni próbált rajta, és ő ahelyett, hogy hálásan megköszönte volna, még nekiállt hepciáskodni, hogy miért nem segít neki többet? Semmi gond nem lett volna Dávid karakterével, ha nem ő lett volna a hős. Mert én a végén csak azért tudtam elviselni az ő nézőpontját, mert reméltem, hogy hamarosan fájdalmas halált hal, ami kár, mert az élményen is sokat rontott (kivéve, mikor megverték, az sokat dobott rajta).
 |
| Babel by A_Parrot |
- Mellékszereplők: különös tekintettel Lívire, Hananiásra, és Arzén apjára, Leonardra. Ők mind szintén szépen kidolgozott karakterek voltak. Lívi, Dávid nővére esetében sajnáltam, hogy nem kezdett vele sokkal többet az írónő, mert az elején potens karakter a végén nem sokat adott hozzá a cselekményhez (talán arra volt jó egyedül, hogy Arzén kizökkentse az állóvízből). Viszont mind Hananiás, mind Leonard nagyon jól sikerült szereplők voltak. Hananiás esetében tetszett, hogy nagyon jól keverte a szálakat, ő volt az a tipikus főgonosz, aki viszont mögöttes és elég mély motivációval rendelkezik, hogy bár borzalmas tettei ellenére a végén egész szimpatikussá, vagy legalábbis érthetővé váljon. Leonard esetében pedig a múltbéli események tetszettek igazán és az, ahogy Anita sejtette, milyen kemény munka lehetett neki Párizsból érkezett beszivárgóként azzá válnia, akivé - Bábel legbefolyásosabb prófétájával. Őnála az tetszett igazán, hogy kemény, könyörtelen, megalkuvást nem ismerő ember volt, aki a céljai érdekében bárkit képes feláldozni. Bár ez alapvetően negatív karakterré tette, volt benne is valami nagyon esendő és emberi, ami miatt nem tudtam utálni.
Még pár szó a cselekményről:
Szépen kidolgozott. Anita jól adagolta a szálakat, és mindig volt valami, amivel homályban tartott minket, hogy aztán szépen lassan felgöngyölítsen mindent (na jó, majdnem mindent). A legégetőbb kérdésekre meg is kaptuk a választ, legyen szó Leonard indítékairól, Dávid vakságáról, az üvegprizmáról és arról, hogy egyáltalán miért építik ezt a tornyot. Nagyon tetszett az is, ahogy az elvakult hit kérdését a történeten keresztül kifejtette, hogy meddig képesek elmenni az emberek a hitükért, mennyit képesek feláldozni érte, legyen az a saját, vagy mások élete. Ebben az esetben Hananiás motivációja tetszett a leginkább, és a kérdés, hogy vajon mennyit teszünk meg azért, hogy legyen hitünk. Szerintem ez manapság az érdekesebb kérdés, amikor az embereknek a vallás sokkal kevesebbet jelent, mint régen. Ugyanakkor érdekes volt a modern világ szembeállítása a régi, ókori világgal, legyen szó normákról vagy erkölcsről. Bár akadtak különbségek, azért le lehetett vonni a következtetést, hogy annyira nem is különbözött egymástól a két kor, ha a hatalomról vagy a céljaink elérésől van szó.
A torony, mint sajátos motivációkkal rendelkező személyiség beépítése is nagyon tetszett, adott egyfajta misztikus felhangot az egész történetnek, mert olyan volt ez, mint egy baljós felhő, vagy amikor fölöttünk lebeg Damoklész-kardja - tudjuk, hogy nagyon hamar valami nagyon rossz fog történni, és mégse tudjuk megakadályozni, mert valójában nincs a kezünkben az irányítás. Hát nekem valami ilyesmi érzetet adott a Bábel tornya.
 |
| Babel Tower by A Q U A R I U S |
Akadt pár megválaszolatlan kérdés is, amiről nem tudom, hogy Anita vajon direkt nem fejtette ki, vagy megfeledkezett róla, esetleg elnagyolta a kérdést. Ezt már nem akarom kifejteni, viszont a számomra legzavaróbbakat (szám szerint kettőt) leírom:
- Mi a kapcsolat végsősoron Bábel, a torony és a nyelvek között? Ha mindenki egy nyelvet beszél - automatikusan - amint átkerül Bábel-világába, mi zavarta össze végül a nyelvüket és miért csak néhány emberét? A torony építése vagy a meg-nem-építése?
- Ha olyan egyszerű átjutni Bábelbe, ahogy le van írva, hogyhogy nem fedezték fel többen? Lívi gyerekként pofonegyszerűen átvezethette volna a szüleit, hogy bebizonyítsa, nem őrült meg, és megtehették volna ezt sokkal többen is, hiszen nem egy beszivárgó volt Bábelben, de nem is kettő.
Ajánlom a könyvet: fantasy- és misztikumrajongóknak, azoknak, akik szeretnek emberi és esendő karakterekről olvasni, akik szeretik a meleget (Bábel az sivatagos környék, és a leírásoktól garantáltan mindenki érezni fogja a hőséget), akik nem bánják, ha a történet a homályban tartja őket és érdekli őket a Biblia máshogy értelmezése.
Kedvenc szereplők: Na ezzel egy kicsit gondban vagyok, mert olyan nagyon senki nem nőtt a szívemhez, de lássunk egy párat, akikkel jobban szimpatizáltam.
Hananiás - az ateista, aki szeretne hinni
Barak - elszánt és megtört karakter, de kitart az elvei mellett
Leonard - én bírtam őt, kár hogy nem jutott több szerephez és nem jött össze, amit ő akart
Pontozás: 3.5 pont
