És igen, végre valahára eljutottam egy tisztességes könyvkritikáig, amiről írhatok! Ez pedig nem más, mint Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme című könyv, ami folytatása A szél nevének, amiről nem is olyan rég írtam kritikát. Egyszóval még viszonlyag friss volt az élmény az első kötet olvasása után, így nem is volt nehéz belerázódni a Négy szegellet és a Királygyilkos világába. Nem mintha amúgy komoly kihívásokkal küzdene a könyv e téren, mert Rothfuss kiválóan ért ahhoz, hogyan ragadja meg az olvasója figyelmét, és tartsa kegyetlenül a markában, mire az már kegyelemért kiált a sokadig alvás nélküli éjszaka után, mert ezt a könyvet is lehetetlenség letenni. Tudni akarjuk, mi lesz a vége, és ezt már ugyan az előző könyvnél is említettem, maga az elmesélés formája, a jelenből visszautálás a múltra is remek alapot nyújt az izgalmakhoz. Mert bár olyan grandiózus dolgok még nem történnek meg, Kvothe tovább gyarapítja hírnevét most már az egész civilizált világban, előkészítve a terepet a harmadik, és egyúttal befejező kötetnek, amiben a szálak minden bizonnyal összefutnak, és mi csak majd kapkodhatjuk a fejünket a történések között.
Kicsit elkalandoztam... No, de akkor lássuk a cselekményt!
A könyv ott folytatódik, ahol az első befejeződött: véget ért az első nap és kezdődik a második, amikor Kvothe tovább meséli életét a Krónikásnak. Tehát a jelenben vagyunk, én pedig be kell valljam, hirtelen nem tudtam pár eseményt hová tenni. A szereplőknek csak egy éjszaka telt el, míg nekem jó pár hét az utolsó olvasás óta, és hát nem pont a Jelkő Fogadó a legérdekesebb része a történetnek. Így volt egy kis zavar - mi is történt? ki halt meg? kik ezek az emberek? -, de mint már mondtam, könnyű visszarázódni Kvothe világába, és hát kedvenc Arkanistánk hamar visszakalandozik a múltba, ahol ismét az Egyetemen találjuk magunkat, ahol Kvothénak ugyanazzal a problémával kell szembesülnie, amivel eddig: befolyásos ellenségeivel, saját pénztelenségével és tökéletes szerelme teljes reménytelenségével. Szóval csak a szokásos jó öreg diákévek.
Kicsit szégyellem magam, de akármennyire eseménytelen volt Kvothe Egyetemen töltött ideje, én ezeket a részeket élveztem a legjobban. Bár jobbára élte az életét, hadakozott Ambrose-al (akit legalább annyira szerettem utálni, mint a jó öreg Joffrey-t a Trónok harcából), üldözte Dennát, mulatott a barátaival, és persze próbálta megkeresni azt a pénzt, amiből mindezt megtehetné. Igen, Rothfuss továbbra se aprózza el a nincstelenség problémáját, és ez az egyik, amit tisztelek benne. Sok olyan könyvet (bár főleg ifjúsági fantasy-t) olvastam, ahol a főszereplőnek varázslatos módon mindig mindenre volt pénze. Sőt, ez már a Harry Potterben is zavart - amit ennek ellenére imádok -, hogy Rowling már a legeslegelején lefixálta, hogy Harry örökölt egy vagyont, így ez a vonulat le is lett tudva. Ahha, kényelmes. Jó, tudom, hogy Ronnál a szegénység vonala is megjelent, de azért én ott se éreztem annyira erőteljesen. Kvothénál (hogy kell vajon kiejteni?) viszont annál inkább! Kvothe igenis megismerkedett az éhséggel, a ruházkodás nehézségével, és azzal a félelemmel, ami a pénzkölcsönzőkkel való üzleteléssel járt. Bár ennél a vonalnál is volt egy kis gondom, de erre később visszatérek.
Na meg persze ne felejtsük el, hogy Kvothe végre megkezdi névmesteri tanulmányait Elodin magiszternél, aki ebben a kötetben foglalta el nálam a "Legszerethetőbb karakter" magasztos címét. De hát na, ez a lökött, szeretnivaló, okos ember kiérdemelte!:)
Éééés, itt térnék rá arra a két furcsaságra, ami arra késztetett, hogy levonjam az a fél pontocskát ebből a remek könyvből is. Az egyik: Denna karaktere
Denna az a kötelező női szereplő, aki a férfi főhös romantikus érdeklődésének tárgya nagyjából... hát addig, ahány részt tervezett az író a sorozatnak. Ismerjük őt, ugye? Teljesen minden, hogy férfi-e vagy nő, mert a női főszereplős könyvekben is rendre megjelenik Denna férfiváltozata, és ha az elején többször raktam félre a könyvet, akkor az biztos, hogy emiatt a Mary Sue miatt volt. Nem, nem kedveltem. Nagyon nem. Az agyamra ment. Hogy miért?
1. Denna nagyjából a legelső nő, akit Kvothe meglátott, ez már az első könyvből kiderül. És mégis, mégis ő az egyetlen, akiért odáig van. Végigkergeti őt csaknem két könyvön keresztül, de persze a lány ezt élvezi. De mégsem. De mégis. Mit csinálnak ezek??? Jó, rendben, aláírom, kell az izgalom, nem jöhetnek rögtön össze, de amit ezek leművelnek, az kész katasztrófa. Kvothe jön nekünk azzal, hogy nem akar ráakaszkodni, mint a többi férfi, mert azzal csak elijeszti. Ühüm, de mit akar Denna? Sejtjük, hogy akar valamit, de nem tudjuk hogy mit. És ő vajon tudja?
2. Denna és a férfiak. Igen, Denna olyan tökéletes, hogy nincs egy lánybarátja sem, mert mindegyik rühelli. Csoda? A drága, kicsi Denna minden héten másik férfi oldalán libben be, azok állandóan körülötte keringene, mint pár idegesítő műhold, ő pedig játszik velük, hagyja, hogy elárasszák mindennel, aztán lelép, ha megunja. Közben pedig Kvothéval is játszik, bár nem használja ki, gyaníthatóan azért, mert szerencsétlen szegény, mint a templom egere.
3. Muzikális Denna. Természetesen tökéletes énekhangja van, sokkal hamarabb megtanul hangszeren játszani, mint akárki más, döbbenetesen tehetséges, és komponál egy olyan szerzeményt, amit azóta is játszanak mindenhol. Milyen tökéletes társ ez Kvothénak, aki szintén zenész! (Hö-hö) Csak kár, hogy mintha kicsit kilógna a lóláb, mint Rothfuss meg akarta volna alkotni a legjobb párt a főszereplőjének, csak kicsit túllőtt a célon.
4. Denna okos és ravasz. Denna legyőz mindenkit kártyajátékban, még a férfiakat is. Tudom, ez annyira nem komoly érv, de mire idáig eljutottam, már azt hittem, megtépem magam. Ja, és tegyük hozzá, hogy nem csak legyőzi, de át is veri őket, szóval nem csak ügyes játékos, de körmönfont is.
5. Vicces Denna. Vannak jó beszólásai, csak az a baj, hogy nem tűnnek valódinak. Olyan, mintha ilyenkor hirtelen átváltana férfiba, aki a szellemességével akar hódítani. Fogaljuk össze: Denna a legszebb, legtökéletesebb női egyed (legyünk fairek- Kvothe szerint), aki csodásan énekel, és elég okos is, épp ezért a lába előtt hevernek a férfiak. Nem tűnik túlzásnak, hogy emellé még szellemes társalgó is legyen? Rothfuss története a fantasy elemek ellenére erős középkorias vonásokkal rendelkezik, de ez egyébként a jelenre is igaz: gyakran a csinos nőknek NEM KELL viccesnek lenniük. Nincsenek rászorulva. Tudom, ez így nagyon sztereotíp, de valahol szerintem igaz. Így Denna humoros és szellemes megszólalásai, és társalgása számomra hiteltelen.
6. Harcolni is tud. Na jó, nem igazán, de meg tudja védeni magát. Erről nem akarok többet beszélni, mert erősen spoileres lenne, de ekkor már csak behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy drága, tökéletes Dennánkat a hajánál fogva húzom magam után az utcán, hadd koszolódjon össze a szép ruhája.
7. MINDIG ott van, ahol Kvothe. Ő elmegy a világ másik végére, egy teljesen messzi városba. Mit ad isten, DENNA FELBUKKAN. Miért? Hogy? Hacsak nem fog kiderülni róla a végére, hogy valami szektatag, esetleg a Chandrian (fenntartom a gyanúmat, még ha röhejes is!) bízta meg azzal, hogy kövesse Kvothét, akkor ez egy nagyon durva deus ex machina, amit nem szeressünk.
8. Legalább érzelmeket váltott ki. Nem pont azt, gondolom, amit Rothfuss akart, de nem lett egy semmilyen karakter. A sok szerethető mellé kell egy unszimpatikus is, nem?
Bocsi a hosszú kiborulásért, de ez már kikívánkozott belőlem. A pozitívum Dennában az, hogy csak az elején zavaróan sok a jelenléte, utána megritkulnak a felbukkanásai, a végére pedig egy-két tette még szimpatikussá is tette. Nem szerethetővé, de jelentős javulás ez a szememben, ahhoz képest mennyire meg akartam rázni párszor a könyv elején.
A második negatívum, a konfliktusok. Tudjuk azt, hogy sok rossz dolog fog történni Kvothéval. A jelen-Kvothe utál rá, a jelen-mindenkik is utalnak rá, tudjak ezt történetekből, tudjuk ezt abból, hogy most mi lett belőle. És épp ezért, folyton várjuk, hogy mikor fog történni valami. Így ezért, számomra, rengeteg konfliktus megoldása lapos lett. Olyan érzés volt, mintha drámai felvezetés után a megoldás az lett volna, hogy: de nem is történt semmi. Ilyen volt például Devi szála, akiről nem akarok sokat elárulni, csak annyit, hogy a potenciálja ellenére nem ütötte meg azt a szintet, amit vártam volna tőle. Vagy például Ambrose: sokkal, de sokkal nagyobb mocsokságokat is csinálhatott volna, ehhez képest ezek csak gyerekes szurkálódások. A híres-neves tengeri utazásról és az árulás leleplezéséről már ne is beszéljek. Az utóbbinál az egész könyv alatt vártam, hogy lesz valami meglepő folyománya, így csalódott voltam, mikor ez nem történt meg.
Bár mindezt negatívumként hoztam fel, a könyv élvezhetőségét egyáltalán nem rontja. Kvothe lassan, kényelmesen halad a meséléssel, mindennek van értelme és semmit nem kapkod el. Mindenre van magyarázat, és nagy örömömre, pár csak egy tyúklépéssel, de közelebb értünk az Amyr és a Chandrian rejtélyének megoldásához. Sokakkal ellentétben nekem a Felurian történetszál is tetszett, olyan érzés volt, mintha mese lenne a mesében, ami még különlegesebbé tette Kvothe életét. Ademre pedig egy kiváló példa arra, hogy Rothfuss igazi, valódi világot teremtett - a különböző kultúrák TÉNYLEG különbözőek, nem csak kinézetükben és nyelvükben, hanem szokásaikban, gondolkozásmódjukban, és annak ellenére, hogy Kvothe sokáig volt ott, sose kezelték bennfentesként, mindig is kívülálló maradt. Sose volt képes teljes mértékben megérteni az ottani gondolkozást, bár azért próbálkozott. És az is remekül be lett mutatva, hogy a különböző népek milyen gyanakvással vegyes lenézéssel kezelik azokat, akiket nem értenek meg teljesen. Itt nincsen olyan, hogy jó és rossz nézőpont, mind a kettő rossz, mert felszínes tudás alapján ítélkezik a másikról, sőt sokszor kísérletet se tesz arra, hogy megértse őt.
A könyvet nem túl gyakran, de azért megtörték a visszaugrások a jelenbe, hiszen a mese miatt az élet azért nem áll neg, de ezek nem akasztották meg, inkább megtámogatták a történetet, kíváncsibbá tettek, hogy vajon mi történhetett a múltban, ami miatt ilyen lett a jövő. Bast pedig továbbra is tündéri (ha-ha), nagyon kíváncsi leszek a harmadik könyvben, mi az ő története Kvothéval:)
A befejezés viszonylag kellemesre sikerült, az a fajta befejezés, amikor úgy néz ki, minden rendben van, de tudjuk, hogy ez nem marad örökké így, és előre fáj a szívünk a szereplőkért. Mindenesetre nagyon várom a harmadik, befejező kötetét a Királygyilkosnak, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok, hogy vajon a végén megtöri-e végre Kvothe azt a bizonyos csendet.
Összességében: 5/4,5 - Mert kiváló könyv, pár zavaró apróság ellenére, mindenkinek ajánlom, aki szereti a fantasy-t, de őszintén, annak is, aki nem. Terjedelmes, de nem terjengős.:)
Kedvenc szereplők:
- Elodin - még mindig, és egyre jobban
- Auri - szeretnivaló és távoli, és kíváncsi vagyok, mi lehet az ő története
- Bast - hűséges tanítvány, és valahol félelmetes
- Kvothe - vannak hibái, de tanul belőlük
