Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Nos igen, egy történelmi romantikust is köszöntehetek most a repertoáromban...

A Másik Boleyn lánnyal igen egyszerűen indult a kapcsolatom - megnéztem a filmváltozatot, és amint rájöttem, hogy egy könyvadaptációt nézek, kezembe akartam kaparintani az eredetit. Sose voltam nagy rajongója a Tudoroknak, se VIII. Henriknek, akiről csak az alapvető dolgokat tudtam, vagyis hogy szeretett nősülni, és extrém módon vált el a feleségeitől. Meg persze az anglikán egyház alapítása is felrémlett néha kicsi buksimban, de úgy ez minden amit tudtam róla, és nem is nagyon akartam változtatni ezen. De végül mégis elolvastam. Hogy megbántam-e? Neeeem!

A történetről röviden: A könyv azt a nem is olyan hosszú időszakot meséli el, hogyan  uralkodott VIII. Henrik először Aragóniai Katalinnal, aztán Boleyn Annával, hogyan vágyott sikertelenül ezen évek alatt fiúgyermek után, hogy valaki örökölhesse a trónt, valamint szól a körülötte sertepertélő nemesi családok becsvágyáról, hogy a királyhoz minél közelebb kerüljenek, különös tekintettel a Boleynekre, és hogy ez a becsvágy hogy okozta a vesztüket... Egyszóval a történetben minden intrika, ármány és borzalom benne van, amit csak a valóság tud produkálni, és hogy mi ebben a pláne? Hogy az egészet olyasvalaki narrálja, akiről a történelem csaknem megfeledkezett, akiről a király is megfeledkezett, nagy szerencséjére, mégpedig a "másik" Boleyn lány, Mária, vagyis Mary.

Komoly spoilerekre nem lehet számítani, hiszen megtörtént eseményekről van szó, viszont nem hiszem, hogy ellen tudok majd állni a kísértésnek, hogy a történelemre és a filmes történetre is utaljak a kritikám során. Ezt nézzétek el nekem, imádok szőrszálhasogatni:)

A könyv szövege könnyen emészthető, az írónő nem tesz bele arra a korra jellemző sallangokat, vagyis a párbeszédek könnyedek, élvezetesek, és el lehet képzelni róluk, hogy valódi emberek mondták ki őket abban a korban, és valóban ilyenek lehetettek akkor az emberi kapcsolatok. Nem mondom, hogy a mai korban is így beszélnének az emberek, mert feldedezhetünk apróságokat, mint például az udvariasságba ágyazott szurkálódást az udvarhölgyek részéről, a nők lenézését a Boleyn családban, vagy a férfiak bohó életmódját és hangzatos, nem komolyan vehető szerelmi vallomásait, amelyek adnak egy kis pluszt a történetben és megteremtik a kor hangulatát. A magam részéről én nagyon szerettem olvasni azokat a részeket, ahol egy kicsit betekinthettünk az angol udvar mindennapjaiba. 

Egyszóval, a szöveg gördülékeny, gyorsan olvasható, ám egyszer mégis félbehagytam az olvasást. Miért is?

Maga a könyv szerintem három részből áll: az első rész Mary, a címszereplő (szándékosan nem hívom főszereplőnek!) tündöklése, amikor még fiatal, naiv, és az egész családja körbeugrálja, mert ő a király kegyeltje. Igen, valóban így történt, nem Anna volt VIII. Henrik első Boleyne, aki megfordult az ágyában... Anna már itt is sütögette a maga kis pecsenyéjét a háttérben, de még nem voltak olyan nagyravágyó tervei - vagy nem hangoztatta őket. Számomra ez a rész kevésbé számított érdekesnek, mint a többi, ugyanis Mary nekem kissé sótlat teremtés, és nem szívesen olvastam róla. Végig vártam, hogy Henrik mikor fordítja el tőle a fejét, de mivel ez sokáig nem történt meg, egy időre letettem a könyvet és én néztem másfelé. Aztán persze visszatértem hozzá, mert könyvet csak nem hagyunk befejezetlenül...

A második résznek adhatnám azt az alcímet, hogy Anna színre lép. Itt már komoly dolgok mozognak a háttérben, a Boleyn család mindent elkövet, hogy Anna útját megkönnyítsék a királynőség felé, persze kizárólag a saját érdekükben. A lány maga is megtesz mindent azért, hogy ez megvalósuljon, és bármekkora árat hajlandó megfizetni érte. Aragóniai Katalin kapaszkodik még királynői hatalmába, szalmaszálak utána kapkod, és komolyan, az a hangulat, amit átadott ekkor Gregory, az fantasztikus, valamint valahol előre is vetíti, hogy mire várhatunk a végén. Plusz számomra döbbenetes volt a kontraszt, amit elénk állított, az Annak köré gyűlt udvarhölgyek, és mindenki aki számít, a vidámság, és a Katalin körüli üresség, amikor csak várt a kihalt szobáiban, de már mindenki elhagyta... 

Festmény a 19. századból, elől Katalin, a háttérben Anna és Henrik, az udvar pedig árgus szemekkel néz...

És bár ebben a részben Anna leginkább a főellenség, a felbujtó, aki ráveszi Henriket, hogy hagyja el a feleségét, a királynét, valahol mégis szánnivaló. Mert tönkreteszi saját magát a céljai érdekében, a családja érdekében, aki mindezt szenvtelenül nézi, és még támogatja is.

A harmadik rész: Anna virágzása és bukása - igen, Boleyn Anna végül királyné lesz. És pont ugyanazokkal a gondokkal kell szembenéznie, mint annak idején Katalinnak, vagyis nem tud fiút szülni a királynak... "csak" egy lányt, Erzsébetet. Márpedig a lányok ebben a korban mit sem érnek... Boleyn Anna minden tőle telhetőt megtesz egy örökösért - azt a könyv is csak sejteti, hogy mit -, mert tudja, hogy vékony jégen táncol, a király türelme fogy, és ha elfogyott, akkor ugyanolyan könnyedén félreállíthatja, mint előző feleségét...

A harmadik rész számomra olyan volt, mint amikor felhajítanak egy labdát. Emelkedik a magasba, ahogy az események gyorsulnak, mindenki vágtat a végzete felé. Aztán egy ponton megáll a levegőben, minden lelassul és megfagy, aztán zuhanni kezd a föld felé, és onnantól tudjuk, hogy az eseményeket már nem lehet többé visszacsinálni. Számomra az a pont, amikor a labda megdermedt a levegőben - és nem biztos, hogy mindenki egyetértene velem - az volt, amikor a három testvér az utolsó éjjelen virrasztott egymás mellett. Olyan vészterhes, végzetes és mégis meghitt pillanat volt, hogy elszorult a torkom, miközben olvastam, és valahogy reménykedni kezdtem, hogy itt máshogy végződnek majd az események, mint ahogy...

Ami még fontos a könyvben, és amiről írni szeretnék, azok a karakterek. Mivel megtörtént eseményeket dolgoz fel a könyv, nem is igazán a cselekmény a fontos, hanem a szereplők változása, egymáshoz való viszonya, úgyhogy kezdem is:

Boleyn Anna: Nincs mese, ő a könyv igazi főszereplője. Akit vagy nagyon utálsz, vagy nagyon szeretsz, de inkább utálni fogod, annyi szent. A becsvágyó, okos, csinos fiatal lány, aki tudja magáról, hogy többre hivatott, mint amennyit nőként ebben a korban elérhetett volna. Mert milyen lehetőségei voltak? Hozzámegy valami gazdag ficsúrhoz, és címeket, földeket, vagyont szerez - a férjének, nem magának. Ja, és fiúgyereket szül, mint legfőbb kötelessége. A családja gyakorlatilag semmibe veszi, és csak arra jó, hogy a saját érdekükben felhasználják. Persze Anna - és ez teszi a szememben minden genyósága ellenére szimpatikussá - szembemegy mindennel, és eléri a lehetőségei képest legmagasabb fokozatot: királynő lesz. Eléri, hogy Henrik elváljon a feleségétől és elvegye őt, egyszóval mindent megtesz, amire saját képességei folytán képes. És igen, tényleg nem bánik jól maga körül az emberekkel. A testvéreivel sem. És tényleg átgázol másokon, hogy elérje a célját. De megismétlem: nincs más lehetősége. 

Számomra ez adja Boleyn Anna nagy tragédiáját. Adva van egy tehetséges, fiatal lány. Négy évesen a könyv szerint három nyelven beszél folyékonyan. Bármi lehetne belőle - és mire kell elpazarolja? Hogy férfiakat csábít el. A Boleynek kedvéért. Akik sz@arba se nézik... Egy valami ellen nem tehetett semmit, hogy nem tudott fiút szülni, és pont ez a rajta kívül álló ok lett végül a veszte. 

VIII. Henrik: Előre is leszögezném, hogy én nem hiszem, hogy ő lenne a könyv nagy antagonistája. De tényleg. Oké, hát csinált csúnya dolgokat. Nagyon elbánt a feleségeivel, a barátaival, meg úgy mindenkivel, aki szerinte az útjában állt. Ennek ellenére én valahogy megértettem őt...

Egész életében ő volt mindennek a középpontja. Mindenki az ő kívánságait leste, csak akkor lehetett nevetni, ha ő nevetett, ha rossz kedve volt, mindenki árgus szemekkel leste, mindenki hagyta nyerni. Gyerekkorától ő volt a nap, aki körül bolygóként keringtek az emberek - csoda ha egy elkényeztetett, mohó és önző királlyá vált? Naná, hogy utált veszíteni, ha állandóan hagyták nyerni. Naná, hogy elszaladt vele a ló, amikor rádöbbent, hogy mindent megtehet, mert semmilyen hatalom nem áll az útjában, amikor ő lett nem csak a világi, hanem a vallási vezető is Angliában. 

És ennek ellenére voltak szimpatikus pillanatai, amelyek mutatták, hogy ő is csak emberből van. Például mikor akaratlanul megsértették egy bóknak szánt megjegyzéssel, és ő csak nevetett. Vagy amikor belebolondult Annába, mert ő volt az egyetlen, aki ellent mert mondani neki (igaz, csak számításból, de akkor is). Hja, milyen fárasztó lehet, ha minden kívánságodat lesik.

Fiatal Henrik

Idős Henrik

Ja, és ő volt az egyetlen szereplő, akit az olvasása közben olyannak képzeltem, amilyen valóban lehetett, és nem a filmbeli színész képe lebegett a szemem előtt. Mármint, na...

"Eric Bana" Henrik

Mary: Igen, tudom, hogy ő a címszereplő, és elvileg ő áll a történet középpontjában, de nekem kicsit sántított a karaktere. Ő az, akiről a legkevesebbet lehet tudni "hivatalosan". Így ő lett az, aki a nagy igazságokat közvetítette nekünk, aki jól választott, jól döntött, és aki képes volt kilépni a család befolyása alól. Szóval értitek, számomra túl tökéletes lett a karaktere, és néha már csak az kellett volna, hogy a neve mellé odacsapjunk még egy Sue-t...

És persze ő volt az, aki egy valódi szerelmi történetet kapott a könyvben. Elvégeztem a házi feladatot, és valóban úgy történt, hogy hozzáment végül egy William Stafford nevű férfihoz, de, és itt vontam le majdnem egy pontot az értékelésből, számomra ez a szerelmi történet egy kicsit túlidealizált volt. William Stafford tulajdonságaiban tartalmazta azokat a kliséket, amikért nagyon szoktam utálni a romantikus történetek férfi főhőseit: imádta a feleségét, az első perctől fogva, hogy meglátta, tökéletesen néz ki, és megtenne Mary-ért mindent, de aztán egy ponton visszakozik, mert nem választhatja a nemesi származású nő pont őt, aki egy saját bevallása szerint senki... Na és persze hagyja, hadd formáljon a felesége véleményt, nem akarja kötelezni semmire, egyszóval pont úgy viselkedik, ahogy ebben a korban viselkedne egy férfi a feleségével. NA PERSZE. Szép és jó, hogy ilyen haladó szelleműnek lett ábrázolva (vagy mi), de azt nekem ne próbálja meg bemesélni senki, hogy abban a korban EZ a William Stafford létezhetett...

A testvérek kapcsolata: Direkt nem tértem ki egy külön pontban George-ra, a harmadik Boleyn gyerekre és egyben egyetlen fiúra. Én konkrétan imádtam őt. Megvoltak a maga hibái, és talán elkövette azt a bűnt, amiért elítélték végül, talán nem, de számomra ő egy igazi, odaadó báty volt, akinek tényleg szerette a húgait, akik viszontszerették őt. A családját szolgálta? Naná. Megtett ő is mindent, hogy Anna királynő lehessen? Hát persze. Magáért is? Nyilván. És el lehet ítélni ezért? Nem hinném...

Azok a jelenetek, amelyek e között a három testvér között játszódtak fantasztikusak voltak, és egyben szívszorongatóak. Ők hárman igazán csak egymással lehettek önmaguk, és bár marakodtak, a nővérek vetélkedtek egymással, de mégis, a szükség óráiban ott voltak a másiknak, amennyire tehették... 

A Boleynek: vagy Annák szülei, és a nagybátyja. Ők már igen, ők már valódi antagonistái a könyvnek. A számító, becsvágyó család, akik Annáék háta mögé bújva próbáltak pozíciót szerezni saját maguknak, aztán a szükség óráiban elfordították a katasztrófától a fejüket, aminek a bekövetkezésében nekik is igen nagy szerepük volt... gusztustalan. 'Nuff said. És bár a film próbálja szimpatikusabbnak beállítani az anyjukat, hát a könyvben neki is bicskanyitogató szerepe volt, ha lehet azt mondani, még a legvisszataszítóbb lett az összes közül.

Végezetül csak annyit mondanék, hogy mindenképpen érdemes elolvasni. Egyrészt, mert a leghitelesebb adaptációjának számít a történelem ezen idejéből, másrészt meg... szórakoztató, na:) Észrevétlenül húz be abba a korba, és olyan érzés, mintha te magad is átélnéd a történteket. A vége pedig... a vége, amikor a kör önmagába zárul, és a történelem megismétli önmagát. Nem, már csak a vége miatt se tudtam levonni azt az egy pontot, amit pedig terveztem.

Összességében: 5/5, és vevő vagyok Gregory további könyveire.

Kedvenc szereplők:

- Boleyn Anna - mert valódi egyéniség, akárhogy is nézzük

- George - mert őt nem lehet nem szeretni

- William Carey - mert őt alulértékelték... (hülye Mary)

Kedvenc idézetem: "Szívem édes királynője, elvakít a szerelem, udvarának zöld gyepére birkáimat terelem." - Best love poem, EVER! 

Read More

Az állandóan változó szél

 "A nagy csendben Lyra odaállt Lanre mellé, és kimondta a nevét. A szava parancs volt. A szava acél és kő volt. A szava azt követelte Lanrétól, hogy támadjon fel. De Lanre nem mozdult, mert meghalt."

Be kell valljam őszintén, ezt a posztot nehezemre esik megírni. Nem azért, mert ez egy rossz könyv lett volna, sőt. De tömény 800 oldalról objektív, részletekbe menő kritikát írni, ami nem csak visítozás és ömlengés, nos, nem lesz egyszerű:) De azért vágjunk bele!

Patrick Rothfuss: A szél neve trilógia első kötete, és ezen trilógia összefoglaló nevén a Királygyilkos krónikája nevet viseli, és egy fantasy-világban játszódik, ahol a mágia és démonok jelenléte, ha nem is mindennapos, de nem olyan hihetetlen dolog, és ahol a varázslat sokszor egybemosódik a tudománnyal, a mesék az igazsággal, a gyerekmondókák pedig magukban hordozzák a gonosz lényekről szóló legpontosabb leírásokat. Itt ismerjük meg Kotét, aki a Jelkő nevű fogadóban kocsmáros, ahol a csend rátelepedett a borosüvegekre és az asztalokra, és őt is lassan elemészti. Ugyanis nagyon hamar kiderül, hogy Kote valójában Kvothe (minő meglepetés), aki tanítványával, Basttal egy isten háta mögötti faluban bújkál, régi hírneve elől, táplálva a pletykát, hogy halottnak higgyék, és minden valószínűség szerint lassan eltemeti magát.

A világban azonban baljós események készülődnek, gonosz pókszerű démonok támadják a falu lakóit, és Kvothénak, aki még nincs harminc, de már többet tud a világról, mint azok, akik száz évet is megéltek lassan ki kell lépnie az árnyékokból...

Ha bárki azt hinné, hogy ez a történet arról szól, hogy egy régi hős hogyan találja meg ismét önmagát azáltal, hogy megmenti a falut (vagy a világot?), az nagyon téved. Vagy talán nem is annyira. Mert mikor belemerültem a könyvbe, én is valami hasonlóra számítottam, de az az igazság, hogy a könyv maga nem a jövő felé tekint, hanem a múltba - Kvothe arról mesél nekünk, hogyan jutott el a gyermekkorból a felnőttkorba, egy színészi társulatból az Arkanisták Egyetemére, és onnan pedig hosszú utat bejárva oda, ahol a történet elején találkoztunk vele - Kote, a kocsmárosként. A könyvön látszik, hogy a szerzője pontosan tudta, hová akar kilyukadni vele, hiszen a főszereplő, aki természetesen átélte már ezeket a dolgokat, gyakran előreutal titokzatos eseményekre, amelyeket megtörténtek/történni fognak vele, ám mindez csak növeli az izgalmakat, mert tudjuk sokszor, hogy valami borzalmas fog megesni vele. Valami meghatározó. És lassan átvesszük mi is Kvothe gyanakvását, először szétnézünk a sarkon, hogy tiszta-e a levegő, és csak utána merünk kilépni vele az utcára. És még így is érhetnek minket meglepetések...

Tehát a történet nagy részében Kvothe meséli a múltját, olykor-olykor visszaugorva a jelenbe, hogy el ne feledkezzünk róla, mi épp egy kocsma melegében ülünk, és az események nem állnak meg csupán azért, mert mi épp a múltban kalandozunk. Kvothe három nap alatt meséli el nem is hosszú, ám annál eseménydúsabb életét. Az első könyv, az első nap. Ami arról szól, hogyan jutott el egy kisfiú egy színésztársulatból az utcára, megtapasztalva a világ keménységét, majd hogyan küzdötte fel magát oda, hogy az Egyetemen az egyik legtehetségesebb diákként tartsák számon. És Kvothe leleményben és tehetségben valóban nem szűkölködik, ezen olykor fenn is akadtam, mert ez néhol hihetetlen is volt - egy fiatal fiú, aki nemcsak kivételes eszével, de zenei tudásával is fel tudja hívni magára a figyelmet, ráadásul bátor is, és bármivel szembeszáll. De tudjátok mit? Ez mégse lett zavaró. Mert bár tökéletesnek tűnt, nem volt az. Hibázott, hibákat követett el, bizonyos döntéseire igencsak ráfázott, és nem volt könnyű élete. Saját erejéből küzdötte fel magát, és így vált egy olyan hőssé, akire érdemes lehet felnézni.

"A nagy rettegésben Lyra letérdelt Lanre mellé, és a nevét búgta. A szava csábítás volt. A szava szerelem és vágy volt. A szava arra kérte Lanrét, hogy támadjon fel. De Lanre kihűlt, mert meghalt."

Ami A szél nevében igazán tetszett nekem, az maga a világ volt. A szerző nem nagyolta el a dolgokat, nem intézte el annyival, hogy rajzolt nekünk egy térképet, amit bebiggyesztett a köny elejére, oszt csók. Az emberek itt élik az életüket, gyakran összejárnak, pletykálkodnak, történeteket mesélnek, babonáikkal bosszantják egymást, dalokat mondanak. Egy utcagyereknek nem könnyű az élete, és mindenért tízszer jobban meg kell küzdenie, mint olyasvalakinek, aki mögött tehetős szülők állnak. A pénz, a nincstelenség igenis probléma, és csak mert sikerül egy valamit elérni, nem jelenti azt, hogy minden gond megoldódik. Az ember néha kénytelen a túlélésért olyan dolgokat tenni, amit mások elítélhetnek...

A karakterek is remekeltek, a legtöbb szereplő egyedi és kedvelhető volt a számomra, élen természetesen Kvothéval, és ugya én nagyon tudom utálni azokat a szereplőket, akiket a szerző szerint utálni kell. Így a legnagyob főellenség a könyvben számomra Ambrose lett, aki igazi Draco Malfoy-szerű gazdag pondró szerepet töltött be, és akit szeretünk utálni:) Amit még meg kell jegyezzek, és ez nem az első eset, hogy észreveszem, számomra a női szereplők mind kicsit egyformák voltak. Ez abból is fakadhat, hogy a szerzője férfi, és valamiért sokszor előfordul, hogy a férfi szerzők nem tudnak női jellemeket írni, és vica versa. Így hát ha egy jelenetben pakolná mondjuk Dennát, Felát és Molát (a nevek se jönnek be annyira, de ahhoz hozzá tudtam szokni), és nem jelölné mondjuk, hogy ki beszél, akkor nem biztos, hogy meg tudnám különböztetni őket. És ilyenkor felvetődik bennem a kérdés, hogy Kvothe hogy választotta ki, hogy kibe szeret bele? Nem, ezt nem fogom elárulni, ez maradjon titok a könyv elolvasásáig:) Ez tényleg egy apróság, amibe bele kellett kössek, de talán csak engem zavart, ki tudja.

Maga a történet, bár kerek, egész íve van, és kifejezetetten bejött az önmagát lezáró kezdés és befejezés, na meg a csavarintás a végén, de komoly eseményekre nem kell számítani. Történnek benne drámai dolgok, olyanok, amelyek komoly hatással vannak Kvothe életére, sőt, amelyek meghatározzák az egész trilógia motivációját, de ez gyakorlatilag egy ember életútja, hogy hogyan sikerül felküzdenie magát, kik állnak az útjába, hogyan birkózik meg a túléléssel, az ellenségekkel, a barátokkal és szerelmekkel is... És közben folyamatosan utal előre, a nagy dolgokra, melyek alakítják az eseményeket és őt magát is, mi meg nem tehetjük meg, hogy félbehagyjuk, mert tudjuk, hogy hamarosan nagy dolgok fognak történni. És nem is csalódunk, se a nagy dolgokban, sem pedig Kvothéban:)

"A nagy bánatban Lyra lerogyott Lanre testére, és a nevét sírta. A szava már csak suttogás volt. A szava visszhang és űr volt. A szava azért könyörgött, hogy támadjon fel. De Lanre nem lélegzett, mert meghalt."

Amit még mindenképpen meg kell említenem a könyvről, az a gyönyörűszép leírások, a hihető, sokszor humoros párbeszédek, és a közéjük szőtt komoly gondolatok, melyek mégse hatottak mesterkéltnek. A szerző tud bánni a szavakkal, a maga ízére formálja őket és játszik velük, és a szavak engedelmeskednek is neki:) Kicsit olyan, mintha ő maga is az Egyetemen szerzett volna tudást, de az, hogy ez magyarban is átjön, a fordító munkáját dícséri. Csupán néhány elírást találtam benne, bár egyet sajnos a fülszövegben. Már említettem a humor, de ezt még egyszer meg kell erősítenem, mert sokszor hangosan felnevettem olvasás közben, és a történet soha nem lett se dagályos, se pedig lassú, mert egy jó helyen elhelyezett megjegyzés mindig feldobta a sorokat. 


Végezetül csak annyit tudnék mondani, hogy különleges élmény volt A szél neve, lassan olvasós, belemerülős, olyan, amit többször ki kell nyitni, már csak azért is, hogy a kedvenc részeken elmélkedjünk még egy kicsit, elolvassuk a rejtett bölcsességeket, amelyek talán elsőre elkerülték a figyelmünk, és meglássuk a dolgok valódi nevét.

Összességében: 5/5 - ezt nem is kell részletezni. Kedvenc.

Kedvenc szereplők: 
- Kvothe - mert színész, mert zenész, mert legendák szólnak róla, és mégiscsak esendő ember, és mert vörös a haja
- Bast - mert hűsége megkérdőjelezhetetlen, még ha a módszerei nem is
- Elodin - mert megzakkant arkanista, és mert ismeri a dolgok neveit
- Simmon - mert olyan, mint egy folyóban játszó kisfiú
- Wilem - mert olyan, mint a víz aljára merült kő
- A draccus - mert sárkány
- Gyakorlatilag mindenki:)

"Három dolog van, amelytől minden bölcs fél: a viharzó tenger, a holdtalan éjszaka és a szelíd ember dühe."

Folytatás: A bölcs ember félelme

Read More