A könyv tartalmáról röviden: Quentin Coldwater egy átlagos tizenhét éves kamaszsrác, akinek szemmel láthatóan mindene megvan az életben - viszonylag tűrhető szülők, két legjobb barát, remek jegyek a suliban és várhatóan fényes jövő. Quentin azonban mégse elégedett, nem találja a helyét a világban, elvágyódik átlagos életéből valami sokkal varázslatosabba. Egészen pontosan Fillory-ba, egy mágikus világba, mely csak annak a könyvsorozatnak a lapjain létezik, amelyet gyerekkorában - és hát valljuk be: még most is - rongyosra olvasott.
Ha csak ennyiről szólna Quentin története, akkor igen nagy hasonlóságot mutatna több ezer - ha nem százezer sorstársával (jómagamat is beleértve) -, akik egész életükben várják azt a fránya roxfortos levelet, tapogatják a szekrények hátoldalát, hátha egyszer átjutnak a francos Narniába, egyszóval arra várnak, hátha végre megmutatja a világ azt az arcát, ami valamivel izgalmasabb, mint a nyomott szürke hétköznapok. És mivel különben nem született volna meg ez a könyv, Quentin is felfedezi a világnak azt a bizonyos másik arcát: meghívják - vagy inkább átrángatják - egy felvételi vizsgára a Brakebills Egyetemre, ahol ha felveszik, akkor végre varázslást, igazi varázslást tanulhat. És mivel máskülönben egy igencsak rövid könyvről lenne szó, Quentin természetesen bejut, ezzel elérve mindent, amire valaha vágyott. Vagy mégsem?
 |
Brakebills címere
Forrás: trevorpolcyn.deviantart.com |
Véleményem: A varázslók tipikusan az a könyv, amit nem lehet egészen pontosan besorolni semmilyen műfajba. Úgy vettem észre, hogy az emberek szeretik a Harry Potterrel összehasonlítani - már hát varázslóiskolás -, meg a Narniával - mert hát a Fillory-könyvek nyilvánvalóan a Narnia-könyvekről lettek mintázva (én se véletlenül hoztam fel ezt a két példát a tartalomleírásban), de igazából van egy nagyon fontos tényező, ami miatt egyikre se hasonlít igazán. Ez pedig a realitása.
Hogyan lehetne már reális egy olyan könyv, ami egy varázslóiskolában játszódik, hallom a kérdést több sorból.
Ennek az az oka, hogy mind Brakebills, mind pedig a későbbiekben felbukkanó Fillory csak körítés - a hangsúly itt azon van, hogy Quentin és a többiek hogyan dolgozzák fel ezt az egészet. Ezért se lehet igazán fantasy-regénynek mondani a könyvet, mert a fantasy része csak az alapot adja. Harry Potterről a könyvekben kiderül hogy varázsló, hogy létezik egy Voldemort, aki megölte a szüleit és az ő életére is tör. Itt a felállás tiszta és világos: adva van egy világ, melybe Harry szervesen beletartozik - már akkor ide tartozott, mikor még nem is tudott róla -, és van egy gonosz, akit le kell győzni.
Aztán persze adva vannak a Narnia-könyvek, ahol - de ebben az esetben felhozhatnám a Gyűrű Urát is - a világ még fontosabb szerepet játszik, hiszen Peter, Susan, Edmund és Lucy is csak azért kellettek oda, hogy a segítségükkel felfedezhessük Narniát. Őbelőlük azért lesz hős, hogy általuk egy kicsit mi is azok legyünk, hogy a könyvek lapjain legalább ellátogathassunk egy olyan világba, mint a Narnia és részesei lehessünk valami csodálatos kalandnak. Szerintem nincs olyan ember, aki egy-egy könyv olvasása közben ne élte volna át ezt az érzést, és pont ilyen ember Quentin is, azzal a különbséggel, hogy ő sohase nőtte ki ezt a vágyat.
Bár A varázslók is elénk tár egy ilyen világot, amiben el lehet merülni, amiben lehet kalandozni, amit meg kell ismerni, a hangsúly itt nem ezen van, hanem a szereplők, vagyis főleg Quentin lelkivilágán és a folyamaton, ahogy felnő - vagyis belenő ebbe a világba. Itt kezdődnek tehát a különbségek, és szerintem ez adja a könyv legnagyobb erősségét. És ez alatt nem feltétlenül a karakterek személyiségét értem - mert ott a legtöbbjük nem mutat fel semmi különöset -, hanem a folyamatot, amin a regény folyamán átesnek.
Ha már így felhoztam, nézzük tehát a szereplőket:
Oké, először is le kell szögeznem, hogy én nem zártam a szívembe őket. Quentint, a főszereplőt különösen nem! sőt ő volt az oka annak, hogy olvasás közben többször meg akartam marni magam, de kétségtelen, hogy ennek ellenére Quentin volt a legkidolgozottabb mindegyikőjük közül.
- Quentin Hidegvíz (bocs, hülye poén, igazából Coldwater): tehát ő az a nagyon átlagos tizenhét éves fiú, akinek a bőrébe nagyon könnyen bele tudjuk képzelni magunkat. Ő az, aki menekülne a való világból, aki nem találja a helyét benne, és ez nekem végülis szimpatikus volt, mert ebben én is magamra ismertem. Quentin viszont esélyt kap a mágussá válásra és itt kezdődött el a lejtmenet, hiszen amint a varázslat valódivá válik, hirtelen nem is lesz olyan érdekes - ez megint ismerős, nem? Amint megkapjuk azt, amire vágyunk, elveszítjük iránta az érdeklődésünket. Persze Quentinben nem ez volt az, ami a leginkább idegesített, mert hát ez a karakterfejlődés része satöbbi, satöbbi, hanem inkább az a sznobság, ami az egész lényét belengte. Annyira lenézett mindenkit, hogy az hihetetlen - kivéve azt a kevés kiválasztottat, akikhez serényen, macskaként dörgölőzve (fúj) fel akarta küzdeni magát. Akivel kapcsolatban úgy döntött, hogy nem méltó a figyelmére, az el volt ásva és még meg is magyarázta magának, hogy miért alantasabb ember is az a másik őnála. Namármost, nekem eleve problémám vannak azzal, amikor valaki magasabb rendűnek képzeli magát a másiknál, mert hát milyen jogon teszi ezt. De sokszor nem tudtam eldönteni, hogy most ezek Quentin vagy az író gondolatai? Quentin akar minket meggyőzni arról, miért utáljuk ezt vagy azt az alakot, vagy az író? Ha az előbbi - oké. Az emberek esendőek, ha ezzel az írójuk is tisztában van, akkor az nálam pluszpontot jelent, hiszen nem tökéletes lényekről akarok olvasni, hanem olyan emberekről, akik talán félreismernek másokat, rosszul döntenek az életben, de később tudnak ezen változtatni. Itt viszont nagyon nem tudtam eldönteni, hogy melyik eset áll fenn, hiszen soha nem derült ki rendesen, hogy itt tényleg Quentin az, aki előítéletes és sznob, vagy az író rosszul kezelte a karaktereit.
/Rage off, mindenkinek bocs, de a kedvenc karakteremet a könyv során mindenki aktívan jobbra-balra rugdosta verbálisan, és nem bírtam eldönteni, hogy nekem őt most utálnom KÉNE, vagy mi van? De helyette inkább a többieket utáltam: Quentinnel az élen./
 |
Alice a Brakebills előtt
Christopher Shy alkotása |
- Alice: ő a női főszereplője a könyvnek, aki sokkal-de-sokkal szimpatikusabbra sikeredett, mint Hidegvizünk. Korrekt háttértörténettel és jellemmel rendelkezik, viszont vele megint csak az a gondom, hogy egyrészt kicsit következetlenül használta Grossman a karakterét, másrészt pedig messze nem kezdett vele eleget. Nem merek nagy tanulságokat levonni, hiszem ez egy trilógia és hátravan két kötet, de nekem egész egyszerűen nem elegendő az, amit kaptam belőle olvasás közben. Alice sokkal értelmesebb és izgalmasabb személyiség, mint Quentin, néha viszont csak háttértáncosként szerepelt, pedig nagyobb reflektorfényt érdemelt volna ennél. Ahogy egy könyvben lévő lábjegyzetben is benne volt, általában - lévén ő "varázslócsaládból" származott - Alice volt az, aki megválaszolta a Quentin által feltett kérdéseket, ezzel a szereppel viszont túlságosan passzívvá vált a szememben, nem mozgatott előre semmit a regényben, csak ment az eseményekkel és reagált rájuk, ami azért elég nagy kár.
- Eliot, Josh, Janet: jaj, ők aztán abszolút nem érdekeltek. Grossman elég sokszor beleesett abba a hibába, hogy elmondta nekünk, hogy milyenek a szereplők, de nagyon kevéssé engedte kibontakozni őket, és így nem kaptunk igazi mélységeket, ott voltak és csináltak dolgokat, de igazából nem zavartak sok vizet (se hideget, se meleget, ha-ha, BOCSI *hülyeszóvicceketmárisabbahagytam*), énfelőlem akár ki is lehetett volna írni őket. És ami cselekvést véletlenül kaptunk is belőlük, az inkább negatív képet festett számomra.
- Penny: na, őt szerettem. Biztos valami defekt ez nálam, de egy zseni, kissé elszállt punk srác remek alap ahhoz, hogy a szívembe zárjam, de azonnal. Plusz szerintem ő az egyetlen, aki konkrétan tett is valamit a könyvben, aki tényleg előremozdította az eseményeket, és még Quentin, az úgynevezett főszereplő is csak loholt a nyomában, miközben - verbálisan - ütlegelte szerencsétlent.
/Amit a szereplőkkel kapcsolatban zárójelesen még hiányoltam, az sokkal több háttérinfó lett volna. Felszínesen ismertük meg Quentin szüleit és gyerekkori barátai, és ugyanez igaz Alice-re is, a többiekről meg alig kaptunk többet a semminél, pedig ezek voltak a legjobb részek, ezek árnyalták igazán a jellemüket. Kár, hogy Grossman nem élt ezzel az egyszerű - de milyen nagyszerű! - húzással./
Tehát mint a fenti leírásból látható, nem kifejezetten a szereplők jelleme az, ami megfogott - mert abban nem volt semmi különleges, néhány jellemvonás, némi háttérsztori ami elvileg árnyalatot adott az alap jellemüknek és ennyi -, hanem az út, amit bejártak.
Ez az, ami a könyv egyik legnagyobb pozitívuma: a lassan felnőtté váló tinédzserek útkeresése. Amikor valami másban próbálják megtalálni a boldogságot - jelen esetben a varázslásban. Számomra ez az, ami a leginkább elgondolkoztatott: hogy ezek a srácok megkapták azt, amiért sokan a fél karukat is odaadnák, egy valódi varázslóiskolában tanulhattak, és mégsem boldogok. A regény négy részre volt osztva, és valóban, a négy rész szinte teljesen különböző tartalmat takar. A legnagyobb részt persze Brakebills - az iskola - teszi ki, és lehetne ezt persze a Harry Potterhez és a Roxforthoz hasonlítani, de felesleges, mert míg a Roxfort mindenki számára az a hely, ahová szívesen járna, A varázslók minden illúziót lerombol. Mert ez is csak egy iskola (oké, egyetem), ahol keményen meg kell küzdeni mind a tananyaggal, mind pedig egymással - itt is jelen van a szociális hierarchia, a "klikkekbe" osztódás, a szerelem és annak a kérdése, hogy mihez kezdenek mindazzal, amit itt tanulnak a későbbiekben, az életben. Ez a része amúgy is sokkal erőteljesebben jelen van, mint a Harry Potterben (vagy bármelyik varázslóiskolás regényben, ha már itt tartunk), mert végre kap valami szerepet az iskolán túl rájuk váró élet. Mégis milyen célt találjon magának az ember, ha már a legfőbbet elérte és varázslóvá vált? Miért küzdjön egyáltalán, ha amúgy mindent, de tényleg mindent megkaphat az ujja egy pöccintésével? Kapunk egy kis ízelítőt abból is, hogy milyen könnyű belefásulni ebbe az életbe, és milyen az, amikor a túlzott hatalom a fejünkbe száll.
Az az igazság, hogy nekem a könyvnek ez a része tetszett a legjobban. Egyrészt azért, mert a könyv nagy részét és az elejét teszi ki, ami szinte még csak bevezetés, és hát ja, mindig az a legizgalmasabb, amikor egy író belevezet minket a világába. Szerettem A varázslók mágiarendszeréről olvasni, arról, hogy Quentinék hogyan sajátítják el azt, és a kis különlegességekről is, ami Grossman világának a sajátja.
Például (spoiler, kijelölésre látszódik): Imádtam Alice bátyjának és Emily-nek a történetét, valamint az antarktiszi utat, meg az ottani tanulást, és kicsit sajnáltam, hogy nem fejtették ki bővebben, meg hogy egyáltalán mi is volt annak az értelme, mert hát látszólag nem járt komoly következményekkel.
Aztán következett a regény többi része, ami már korántsem tetszett annyira. Egyrészt úgy láttam, hogy Quentinékkel nagyon elszaladt a ló - oké, tudom, hogy ez szükséges volt, de olyan, mintha nem fejlődtek, hanem csak visszafejlődtek volna -, másrészt pedig rettenetesen untam. Kábé ilyen unalmas lehetett volna Harry-ék Roxfort utáni éveiről olvasni, mármint ha feltételezem, hogy ők is csak ülnek valami new york-i lakásban és néha elmennek bulizni (de nyilván nem ezt tették). Az ezt követő "könyv-a-könyvben" rész pedig, bevallom, meglepett. Mármint olyan volt, mintha Grossman fogta volna, és a könyv írása közben átváltott volna egy teljesen másik műfajjá, ami egyrészt összezavart, mert miazistenvan, másrészt érdekelt, mert ismét új, feltáratlan részeit mutatta be a világnak, harmadrészt pedig az istenit, Quentin, állj már félre, nálad sokkal különb emberek vannak körülötted, akik még érdekelnek is!
/Igen, ez volt az a pont, ahol végérvényesen megutáltam a főszereplőt. Hogy ez a gyerek mindenbe beleugatott és okoskodott, az kész katasztrófa volt.../
 |
Balról-jobbra: Penny, Quentin, Alice
Forrás: Christopher Shy |
Szinte biztos vagyok benne, hogy lesznek, akiknél ki fogja csapni a biztosítékot ez az éles váltás, amely már bőven a könyv vége felé történik, de az biztos, hogy a nagy egész - és a tanulság, mert az is van ám - szempontjából igenis szükség volt erre a lépésre. Én ugyan nem fogok lelőni semmit, bár a bevezetőből meg néhány elejtett szóból talán sejteni lehet, hogy mi történik, csak annyit mondok: türelem! Ez a váltás az, ami felteszi az i-re a pontot, ez lesz az, ami végül körbeviszi Quentin és a többiek sorsát, ami végülis bebizonyítja nekünk, hogy miért nem szerencsés délibábokat kergetni, szélmalomharcot vívni és mindig a másra vágyni, mert különben elveszíthetjük azt is, amink van.
Én legalábbis ezt a tanulságot vontam le belőle, de ki tudja, lehet mások mást látnak majd bele. A vége így számomra keserédes volt, mert én megtanultam belőle a leckét, nekem átjött az üzenet, de nem vagyok benne biztos, hogy Quentinnek is. De legalább az is biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert így mégse lehet könyvet befejezni, Grossman, ne csináld már! Húzgálja itt előttünk a mézesmadzagot...
Még így lábjegyzetként megjegyzem: Grossman nem igazán ért az akciójelenetekhez, de szerencsére az nincs is benne valami sok, annál jobb viszont a világkidolgozásban. Ebben és a témájában talált nálam telibe a könyv, és az ordító hiányosságai ellenére mindenképpen pozitív nyomott hagyott bennem, ráadásul napokig nem hagyott békén, mindig tudtam rajta töprengeni (és még most, posztírás közben is eszembe jutott valami új, amire még nem gondoltam).
Ajánlom a könyvet: annak, akit nem zavar, ha a történet nem lövi le az elején, hogy miről fog szólni a vége, aki szereti a felnőtt, sötétebb fantasy-t, akit érdekel a fiatal felnőttek útkeresése és vívódásai, aki nem akciópárti, de ezzel szemben szereti, ha új világokat ismerhet meg egy könyv által és szabadon kalandozhat bennük. Ja, és akit nem zavar a függővég.
Kedvenc szereplők:
Penny - mondtam már, hogy egy punk? És mellesleg egy zseni? És totál nem ebben a világban él? És van némi indulatkezelési problémája? És mindenki ebben az istenverte könyvben utálja őt? Nem baj Penny, én szerettelek (de túl keveset szerepeltél).
Pontozás: 4 pont
 |
| A hős megfizeti az árat |
