Moskát Anita - Bábel fiai

A könyv tartalmáról röviden: A mi világunkon túl létezik egy másik is, a bibliából jól ismert Bábel ókori világa, ahol hosszú évek után a már romos - és befejezetlen - torony építését egy próféta irányításával folytatják. Az építés áldozatokat követel, és a hívők nem is haboznak ezt megadni neki, legyen az egy kar épsége, látás, hallás, vagy akár az életük. A torony felépülése által mindenki azt reméli, hogy így eljutnak magához Istenhez. 

Viszont a próféta halott, életművét a fiának, Arzénnak kell továbbvinni, aki sokkal finomabb lélek, mint apja volt. Közel se olyan biztos benne, hogy képes megtenni azt, amit az apja, a bábeliek, vagy talán maga Isten vár tőle. És tétlensége okozza a hatalmi harcot, ami Bábelben felüti a fejét.

A mi világunkban egy huszonéves művész pedig szépen lassan kezdi elveszíteni a látását. Kristálytiszta, visszatérő álmaiból Dávid tudomást szerez Bábelről és a toronynak adott áldozatokról, nővérétől pedig arról, hogy a világ létezik és el is lehet jutni oda. Így hát Dávid, csaknem vakon, a saját kezébe veszi a sorsát, hogy visszaszerezze azt, amit akarata ellenére elloptak tőle. 

Véleményem: Mikor először megláttam a borítót, és olvastam a fülszöveget, rögtön megfogott a történet. Mindig is szerettem a párhuzamos univerzumokról szóló, kicsit misztikusabb fantasy regényeket, amelyekben nem mindig magyarázza el az író, hogy a misztikumot hogyan kell értelmezni. Sok helyen ezt nevezik light fantasynak - a mágiának, ha van egyáltalán, nincsenek jól behatárolt körvonalai, de ott lappang a levegőben, és áthatja az egész világot. Ráadásul Bábel története számomra egy mindig is kicsit kiforratlan volt - annyit tudtam róla, hogy a Bibliában ezzel magyarázták a különböző nyelvek megjelenését, de semmi többet. Ez a könyv viszont egy új perspektívát ígért, és ezt meg is adta. Nem csak magának a toronynak, de Bábel városának és a benne élő embereknek is - legyenek építők, vezetők vagy papok - többlet jelentést adott.

Moskát Anita szerintem közel tökéletesen írta meg ezt a könyvet. Ezt úgy értem, hogy írástechnikailag semmi kivetnivalót nem találtam benne - a leírások borotvaélesek, minden szó, ami a hangulat lefestését célozta pont ott van, ahol lennie kell, és pont az a szó szerepel, amire szükség van. Szóval egész végig olvasás közben olyan érzésem volt, hogy Anita nem is klaviatúrával, hanem ecsettel dolgozott, és nem könyvet, hanem keménykötésű festményt tartok a kezemben. Viszont épp ezért - mert a hangulat megteremtése nagyon jól sikerült - sokkal több leírást is el tudtam volna viselni. Azt hiszem, Anita meg tudta volna csinálni, hogy minden egyes helyszínen érezzük a szagokat, tűzzön minket és vakítson el a nap, vagy épp érezzük az ujjunk alatt a torony érdes kövét. Ezeket persze így is sokszor éreztem, viszont pár helyen kifejezetten elnagyolta a helyszíneket, és nem mindig láttam magam előtt, hol mozognak a szereplők. Lehet úgy gondolta, hogy a hosszas leírások untatnák az olvasót - és másokat talán untattak is volna, szóval ez egyéni szocproblem. 

Amiben még nagyon erős ez a könyv, azok a karakterek. Mind kidolgozott, sajátos motivációval ellátott, élő-lélegző szereplő, és mindet meg lehetett érteni. Én is megértettem őket, viszont - és ez egy hatalmas problémám volt a könyvvel - nem szerettem őket. Hibát-hibára halmoztak, amivel még nincs is semmi gond, ettől lettek emberiek, de valahogy a hibáik nem lettek hibaként elkönyvelve. Vagyis Anita éreztette velünk a könyv alatt, hogy Arzén nem egy határozott lélek, Dávid pedig egy tajparaszt (na jó, ezt csak én mondom), viszont nem igazán vetkőzték le a rossz tulajdonságaikat, nem fejlődtek. Nem ismerték fel, hogy igen, ez és ez a tulajdonságom többet árt, mint használ nekem és a körülöttem lévőknek, tehát jó lenne, ha megpróbálnék változtatni ezen. Szóval nem volt karakterfejlődés, na. Amit persze értek, hogy az életben sincs mindig így, de ha már egy könyvet veszek a kezembe, várom, hogy a szereplőre, aki végig önző, egomán módon viselkedett ez az egész visszaüssön. De keményen. 

Bábel tornya by AndreasZielenkiewicz

Bővebben kifejtve:

- Arzén tehát az új főpap, Bábelben, akire apja árnyéka nehezedik, hogy folytassa a munkálatokat, vagyis a torony felépítését és a város vezetését. Ez nem olyan egyszerű, mert egyrészt kísérti a múlt, apja halálos ágyának rémképe, ahol olyasvalami történt, amiről nem beszélt senkinek, de még gondolni se szeret rá, ugyanakkor őt egészen más fából faragták, mint az apját. Riasztja a kegyetlenség, és bár teszi a dolgát, magában megkérdőjelezi a torony létjogosultságát, na meg a városvezetési tanácsok is untatják, amelyet egy bizonyos Hananiás ki is használ, hogy átvegye a város irányítását, és a torony építése felett az uralmat. Arzén, mint már írtam, egy tipikus tipródó karakter, viszont a gond vele az, hogy ez a végén se igen változik. Gyakran megváltoztatja a véleményét, de sose igazán alakítja ki a sajátját, hagyják, hogy bábuként mozgassák ide-oda. Sose éreztem nála azt az igazi nagy relevációt, inkább csak sodródott az eseményekkel, néha dacból, néha meg mert nem tudott jobbat. Bár Arzént a két főszereplő közül még kedveltem is, mert vívódása szimpatikus és érthető volt, és nála érzékeltem azt, hogy jelleme ellenére megpróbál helyesen cselekedni.

- Dávid, ő a második nézőpontszereplőnk, aki a mi világunk Budapestjéről származik, és mivel ő művész, érthető módon zokon veszi látásának elvesztését. Ezt még meg is értettem, komolyan. És azt a tulajdonságát is becsültem benne, hogy kvázi vakon nekiállt, hogy felkeresse a számára teljesen idegen világban Arzént, aki szerinte minden probléma okozója. Ezen kívül viszont olyan mély, sistergő gyűlöletet éreztem végig Dávid iránt, hogy néha már sercegtek az oldalak lapozás közben, és hangosan nevettem, mikor szétverték a pofáját fájt neki valami. Dávid az az embertípus, akit a való életben se tudnék elviselni - a végletekig önző, akaratos, nagypofájú és egocentrikus, akinek abszolút nem számít, hogy ki szenved egész addig, amíg ő eléri a célját. Már az elején kinyílt a bicska a zsebemben, mikor arról olvastam, hogy a nővére, pénzét és idejét és idegeit nem kímélve magához vette majdnem vak öccsét, hogy gondoskodjon róla, Dávid viszont csak nyomatta gondolatban a nőgyűlölő, lekezelő szövegeket, szedte az altatót, kóválygott és lógatta... a lábát egész nap, és sajnáltatta magát aktívan. Többször előfordult a történetben, hogy valaki önzetlenül segíteni próbált rajta, és ő ahelyett, hogy hálásan megköszönte volna, még nekiállt hepciáskodni, hogy miért nem segít neki többet? Semmi gond nem lett volna Dávid karakterével, ha nem ő lett volna a hős. Mert én a végén csak azért tudtam elviselni az ő nézőpontját, mert reméltem, hogy hamarosan fájdalmas halált hal, ami kár, mert az élményen is sokat rontott (kivéve, mikor megverték, az sokat dobott rajta).

Babel by A_Parrot

- Mellékszereplők: különös tekintettel Lívire, Hananiásra, és Arzén apjára, Leonardra. Ők mind szintén szépen kidolgozott karakterek voltak. Lívi, Dávid nővére esetében sajnáltam, hogy nem kezdett vele sokkal többet az írónő, mert az elején potens karakter a végén nem sokat adott hozzá a cselekményhez (talán arra volt jó egyedül, hogy Arzén kizökkentse az állóvízből). Viszont mind Hananiás, mind Leonard nagyon jól sikerült szereplők voltak. Hananiás esetében tetszett, hogy nagyon jól keverte a szálakat, ő volt az a tipikus főgonosz, aki viszont mögöttes és elég mély motivációval rendelkezik, hogy bár borzalmas tettei ellenére a végén egész szimpatikussá, vagy legalábbis érthetővé váljon. Leonard esetében pedig a múltbéli események tetszettek igazán és az, ahogy Anita sejtette, milyen kemény munka lehetett neki Párizsból érkezett beszivárgóként azzá válnia, akivé - Bábel legbefolyásosabb prófétájával. Őnála az tetszett igazán, hogy kemény, könyörtelen, megalkuvást nem ismerő ember volt, aki a céljai érdekében bárkit képes feláldozni. Bár ez alapvetően negatív karakterré tette, volt benne is valami nagyon esendő és emberi, ami miatt nem tudtam utálni. 

Még pár szó a cselekményről: 

Szépen kidolgozott. Anita jól adagolta a szálakat, és mindig volt valami, amivel homályban tartott minket, hogy aztán szépen lassan felgöngyölítsen mindent (na jó, majdnem mindent). A legégetőbb kérdésekre meg is kaptuk a választ, legyen szó Leonard indítékairól, Dávid vakságáról, az üvegprizmáról és arról, hogy egyáltalán miért építik ezt a tornyot. Nagyon tetszett az is, ahogy az elvakult hit kérdését a történeten keresztül kifejtette, hogy meddig képesek elmenni az emberek a hitükért, mennyit képesek feláldozni érte, legyen az a saját, vagy mások élete. Ebben az esetben Hananiás motivációja tetszett a leginkább, és a kérdés, hogy vajon mennyit teszünk meg azért, hogy legyen hitünk. Szerintem ez manapság az érdekesebb kérdés, amikor az embereknek a vallás sokkal kevesebbet jelent, mint régen. Ugyanakkor érdekes volt a modern világ szembeállítása a régi, ókori világgal, legyen szó normákról vagy erkölcsről. Bár akadtak különbségek, azért le lehetett vonni a következtetést, hogy annyira nem is különbözött egymástól a két kor, ha a hatalomról vagy a céljaink elérésől van szó.

A torony, mint sajátos motivációkkal rendelkező személyiség beépítése is nagyon tetszett, adott egyfajta misztikus felhangot az egész történetnek, mert olyan volt ez, mint egy baljós felhő, vagy amikor fölöttünk lebeg Damoklész-kardja - tudjuk, hogy nagyon hamar valami nagyon rossz fog történni, és mégse tudjuk megakadályozni, mert valójában nincs a kezünkben az irányítás. Hát nekem valami ilyesmi érzetet adott a Bábel tornya.

Babel Tower by A Q U A R I U S

Akadt pár megválaszolatlan kérdés is, amiről nem tudom, hogy Anita vajon direkt nem fejtette ki, vagy megfeledkezett róla, esetleg elnagyolta a kérdést. Ezt már nem akarom kifejteni, viszont a számomra legzavaróbbakat (szám szerint kettőt) leírom:

- Mi a kapcsolat végsősoron Bábel, a torony és a nyelvek között? Ha mindenki egy nyelvet beszél - automatikusan - amint átkerül Bábel-világába, mi zavarta össze végül a nyelvüket és miért csak néhány emberét? A torony építése vagy a meg-nem-építése?

- Ha olyan egyszerű átjutni Bábelbe, ahogy le van írva, hogyhogy nem fedezték fel többen? Lívi gyerekként pofonegyszerűen átvezethette volna a szüleit, hogy bebizonyítsa, nem őrült meg, és megtehették volna ezt sokkal többen is, hiszen nem egy beszivárgó volt Bábelben, de nem is kettő. 

Ajánlom a könyvet: fantasy- és misztikumrajongóknak, azoknak, akik szeretnek emberi és esendő karakterekről olvasni, akik szeretik a meleget (Bábel az sivatagos környék, és a leírásoktól garantáltan mindenki érezni fogja a hőséget), akik nem bánják, ha a történet a homályban tartja őket és érdekli őket a Biblia máshogy értelmezése. 

Kedvenc szereplők: Na ezzel egy kicsit gondban vagyok, mert olyan nagyon senki nem nőtt a szívemhez, de lássunk egy párat, akikkel jobban szimpatizáltam.

Hananiás - az ateista, aki szeretne hinni

Barak - elszánt és megtört karakter, de kitart az elvei mellett

Leonard - én bírtam őt, kár hogy nem jutott több szerephez és nem jött össze, amit ő akart

Pontozás: 3.5 pont

Read More

Daryl Gregory - Stony Mayhall második élete

A könyv története röviden: A prológusban a jövőben járunk, amelyből kiderül, hogy kitört a második zombiapokalipszis, mely ezúttal szépen végigsöpört a világon, és nem hagyott maga után sok túlélőt, ellentétben az elsővel, melyet elég hamar sikerült megfékezni. A könyv eleje még csak sejtet - az emberek Walking Deades barikádot építettek maguk köré, és minden nagyon posztapokaliptikus. Itt végződik és kezdődik a mese, ugyanis több mint negyven évvel ezelőtt ezen a helyen találta meg Wanda Mayhall és három kislánya a csecsemő Stonyt, aki halott volt, mégis élt. Nem sokkal a zombijárvány első kitörése után történt ez, és az emberek még mindig időzített bombaként tekintettek a zombikra, félve attól, hogy kirobban az - ezúttal végzetes - járvány. Stony viszont más, csak egy kisbaba. Wanda Mayhall tehát úgy döntött, hogy elrejti a fiút és megóvja a világtól. Aztán megtörtént a lehetetlen: a zombigyerek növekedésnek indult.

Véleményem: Mikor megjelent a könyv rögtön tudtam, hogy ez egy nekem való történet lesz. Eleve, a zombik a gyengéim. Ennek oka az lehet, hogy manapság a könyvekben már az összes természetfeletti lény szexualizált változata megjelent: vámpírok, vérfarkasok, tündérek, angyalok, démonok, ufók... És én utáltam ezt. A fényes kivételeket eltekintve mindenhol a szex volt a lényeg, ennek ellenére a zombik megmaradtak azoknak, amik. Mert egy élőhalottat nem lehet dögössé tenni (nem, nem olvastam még az Eleven testeket... de tervezem, csak hogy lássam, milyen is az olyan). Épp ezért a róluk szóló történetek mindig kicsit lelki oldalról közelítik meg a témát, ami nekem nagyon bejött. Hogy az emberi túlélők hogy dolgozzák fel, hogy a világnak vége lett, sőt nem egyszerűen vége: saját agyatlan szörnyeteggé lett embertársaik falták fel a világot, akik folyamatosan azóta is állandó veszélyt jelentenek. Mert egy zombi soha nem áll meg - levághatod a lábát, akkor is kúszik feléd, levághatod a fejét, akkor is meg akar harapni, és ha be is zárkózol a házadba, előbb-utóbb áttöri az ajtót és felfal. Nem hat rá se könyörgés, se fenyegetés, se fájdalom. A tökéletes fegyver.

Véleményem szerint a legjobb zombikról szóló könyv a World War Z (a filmet hagyjuk), ahol a Max Brooks szerintem tökéletes leírta, hogy ha valaha kitörne a járvány hogy terjedhetne el, mivé lenne a világ és hogy tudnánk védekezni ellene. Szóval ja, nekem a World War Z az etalon, és épp ezért néztem elolvasása után Gregory könyvére egy kicsit... visszásan. Mert bizonyos dolgokban a Stony Mayhall második élete nagyon erős, másokban jóval kevésbé az.

Tehát jöjjenek a pozitívumok:

- Zombi szemszögből játszódó történet a zombiapokalipszisról. Tudom, azt írtam, hogy a zombikat az teszi

Zombi mondja: helló!
(forrás: DeviantArt
alkotó: MadHatter-cat)

nagyszerűvé a szememben, hogy ők egyfajta gépek, és ebben a könyvben egyáltalán nem azok, mégis... A legérdekesebb része volt a könyvnek, hogy a zombik hogyan birkóznak meg azzal, hogy mik lettek. Itt Stony Mayhallék nem azok az agyatlan élőholtak, mint mindenhol máshol. Egy idő után visszanyerik a tudatukat, bár élőholtak maradnak ugyanazokkal a klasszikus jegyekkel, mint eddig: halál fejlövés által, elégetés, harapással terjedő vírus, stb. Stony eleinte emberi családja védett szigetén él és nem is tud a többi élőhalott létezéséről. Ez a rész nagyjából a könyv eleje, és nekem a kedvencem, mert itt foglalkozik Gregory a család fontosságával: mert Mayhallék, Stony hiába nem az ő "vérük", még csak nem is él, de mindent megtesznek azért, hogy megóvják a fiút az emberektől, akik továbbra is vadásznak a zombikra, méghozzá kíméletlenül: nem érdekelné őket, hogy Stony egy érző, gondolkodó lény.

- Társadalomkritika. Az emberek, vagyis a lélegzők tehát vadásszák az élőholtakat, és megölik mindent, annak ellenére, hogy nem lenne feltétlenül szükséges, mert a tudatukat visszanyert élőholtak nem harapdálnak és terjesztik a vírus ész nélkül. A zombik így bujkálni kényszerülnek, és különbözők frakciók alakulnak ki közöttük. Vannak, akik arra voksolnak, hogy ne bántsanak senkit, haljanak ki szépen, de vannak, akik el akarják indítani a Nagy Harapást, hogy az emberiség 90% zombivá váljon.

Ez a rész a könyv egyik legfontosabb eleme, és mivel Stony emberek között nőtt fel, de a zombikhoz tartozik, Gregory szépen végigjárja a kérdést. Van-e vajon joguk az élőholtaknak az életre? Életnek nevezhető egyáltalán a létük? Ugyanakkor viszont értelmes lények, és elpusztítani őket legalább akkora bűn, mint egy embert megölni. Igaz? Viszont zombik, és az emberiségre hihetetlenül veszélyesek: egyetlen zombi egyetlen harapással elindíthatja a járványt, amit már nem lehet megállítani. Elpusztítani az élőholtakat tehát olyan, mint megelőző csapást mérni az ellenségre - viszont nem pont azzal dühítjük fel őket, hogy bezárva tartjuk, mint az állatokat? Ez egy feloldhatatlan konfliktus, és nem is lehet tudni, hogy vajon abban az esetben is lettek volna-e szélsőségesek, akik zombik által uralt világot akarnak, ha az emberek amúgy elfogadóak lettek volna velük szemben. Bár ahogy az emberiséget ismerjük, valószínűleg valaki biztos "megnyomná azt a bizonyos gombot". Mert az csak az embereknek rossz, az élőhalottaknak nem.

A legérdekesebb mondat amúgy az egyik ilyen Nagy Harapás-szimpatizáns szájából hangzott el, aki ezzel indokolta a járvány elindítását:

"- Azok a lélegzők ugyanúgy vágynak rá, mint mi. Kívánják a világvégét. Szerinted miért csinálnak annyi filmet rólunk? Mert kurvára foglalkoztatjuk a képzeletüket. Mindegyik a civilizáció égését akarja, hogy a szabályok semmivé váljanak a füstben. Vágynak a szörnyetegek támadására. Tudod, miért? Mert utána lesz ürügyük, hogy azt tegyék, amit mindig is akartak - fejbe lőni másokat. Nem lesz törvény, nem lesz erkölcs. Meg kell tenniük. Kibaszottul nemes cselekedet lesz! Mindegyik úgy képzeli el magát, mint aki utolsóként marad állva, mint valami vérben úszó szamuráj AK-47-essel."

Ha valaki egyszer is nézett 9gag-szerű weboldalakat tudhatja, mennyire igaz ez. (Még magamat is felismertem benne... bár afelől kétségem sincs, hogy én zombiként tántorognám végig az apokalipszis már az elejétől fogva.)

Támadnak a zombik! - na az nem lenne ilyen móka és kacagás

-  Zombiság kérdéskör. Igen, tudom, ez hasonló az első ponthoz, hogy egy élőhalott szemszögéből látjuk az eseményeket. Stony rengeteget gondolkozik azon, hogy hogyan élhet is ő, meg a többiek. Mert biológiailag lehetetlen a létük, sőt, vannak olyanok, akiknek nagy része nem is húsból, a saját testükből áll, hanem valami protézis fából vagy másból, és mégis tudnak mozogni/mozgatni azokat. A többi zombitörténettel szemben Gregory egész más megoldást kínált nekünk erre, ami nekem speciel tetszett, meg ahogy felhasználta azt, bár biztos vagyok benne, hogy lesznek, akiknek nem fog.

Ezt is sok szemszögből körüljárja amúgy, hogy vannak, akik természetellenesnek találják saját magukat, valaki meg megoldásnak sok földi problémára: végülis, az élőhalottaknak már nem fáj semmi, nem lehetnek rákosak, nem számít számukra az öregség. Nagyon tetszett, hogy Gregory foglalkozik azzal, hogy maguk az élőhalottak hogyan viszonyulnak ehhez az állapothoz, még többet is el tudtam volna viselni belőle. Ez pont olyan kardinális kérdés volt, minthogy az emberekkel szemben hogyan viselkedjenek, hogy találják meg a helyüket a társadalomban. Bár ezzel kapcsolatban Stony, mint főszereplő nem volt a legjobb választás, mert ős sose volt ember, tehát nem tudhatja, milyen emberből zombivá válni, és mivel legtöbbször az ő szemén keresztül íródott a könyv, nem tudhatjuk, hogy a többiek hogy dolgozzák fel ezt a változást, és Gregory is csak sejteti ezt.

És hiába tudatos élőhalottak - az ösztönök azért bennük vannak. Vágynak a harapásra, és sokszor kíméletlenek az emberekkel szemben, ha a saját létük kerül veszélybe. Gyilkolni is készek, és bár ott vannak az érzelmek - mert azok azért nem múltak el tejesen - mégse értik mindig, hogy miért bűn egy embert megölni, vagy magukhoz hasonlóvá tenni. Itt is megoszlanak a vélemények, persze, de nekem ez hatalmas pozitívum volt, hogy a "zombiságuk" azért nem kerül teljesen háttérbe, nem tudják elnyomni azt. 

- Romantika teljes hiánya. A poszt elején kifejtettem, hogy én azért szeretem a zombikat, mert nem lehet romantizálni őket. Hál' Istennek itt se történt semmi ilyesmi, amiért Gregoryt csak áldani tudom. Nem tette teljesen érzelemmentessé a zombikat, de számukra az érzelmeket nem a szexualitás vagy a kémia határozta meg, hanem a konkrét érzelmek, és épp ezért Stony számára is fontosabb volt a család, mint egy ilyen-olyan szerelem, amiben bár része volt, mégse lehetett elmondani, hogy ez most valóban az-e vagy csak egy nagyon mély barátság.

Eredeti borító

És ennyi pozitívum után jöjjenek a zavaró részek, egy nagyobbal, és néhány aprósággal, amik lehet csak nekem bökték a csőröm.

- Szóval, arról már szó volt, hogy a regény feszültsége abban rejlik, hogy a zombik bármikor elindíthatják az apokalipszist, akár egy harapással is. Ez az embereknek hatalmas fenyegetést jelent, a zombiknak - néhányuknak - meg lehetőséget: ha majdnem mind élőholttá válnak, akkor nem kell többé bujkálni, nem igaz? Nem kisebbség lesznek, hanem többség, és az ember lesz a kihalás szélén álló faj.

Ez még így rendben is lenne, csak az a logikátlanság nem tetszett, ahogy Gregory ezt kezelte.  És innentől SPOILER következik, csak az jelölje ki, aki olvasta vagy nem bánja, ha lelövik neki a poént!

Szóval a végén ugye, Stony és barátai minden erőfeszítése ellenére elkezdődik a járvány, ami véleményem szerint túl gyorsan terjed szét a világban (vagyis az USA-ban, de erről később). Mármint oké, hogy a terjesztők egy egész idősek otthonát megfertőznek, de könyörgöm, ezek a zombik LASSÚAK! Maga Stony mondta, még az elején, hogy egy ember meglepődött, hogy milyen gyors, mert a hagyományos, agyatlan zombik lassúak, nem képesek futni, tehát egy ember simán el tud szaladni előlük. Még ha ott is van az oldalukon a meglepetés ereje, akkor is, az USA-ban rengeteg embernek van fegyvere, és egyszer már volt egy zombijárvány, hogy nem tudnak hát ezekkel elbánni? Hogy tudott ennyire szétterjedni a másodszor? Senki nem bírt elszaladni az elsők elől, senki nem bírta lelőni őket? Hol volt a hadsereg?  Könyörgöm, ráadásul ezek a zombik 48 óráig veszélyesek csak, még az sem áll rájuk, hogy kitartóbbak mint az ember! Szóval ja, ez az egész része a könyvnek bullshit, ami azért gáz, mert a feszültség nagy része erre épül. És mi van a világ többi részével? Hogy terjedt el ennyire a járvány az óceánon keresztül? Nem zárták le a határokat esetleg? Oké, egy-kettő még így is átjuthat, de nem annyi, amit ne lehetne könnyedén elintézni. A World War Z-nél elhittem, hogy a globalizáció épp hogy segíti az apokalipszis létrejöttét, itt nem. 

SPOILER vége

- Másik kisebb problémám: zavaróan sok kérdés nem lett megválaszolva a könyvben. Persze, sejtem, hogy Gregory ezeket direkt nem kötötte az orrunkra, gondolkodjunk el mi is, de mégis. Úgy érzem, hogy rengetegszer elhúzta az olvasók előtt a mézesmadzagot, felkeltette az érdeklődést, aztán jól lógva hagyott minket. A legfőbb kérdést persze megválaszolta - mitől is zombi a zombi -, de mégis... többre vágytam volna. Az izgalmat út közben növelte, csak a végén távoztunk csalódottan. 

Pár dolog ezek közül, a teljesség igénye nélkül (és kicsit megint spoileresen, szóval kijelölésre meg lehet nézni):

1. Kicsoda volt Stony Mayhall anyja, hogy esett teherbe és hogy született Stony csecsemő-zombiként? Mi a csudának kellett az a napló-elem, ha nem derült ki belőle a világon SEMMI?

2. Hogy tudott felnőni? Milyen kapcsolat volt közte és Kwang között? Ez pusztán az akaraton múlt, mint a saját teste összetartása? Megöregedett volna, ahogy Kwang, ha később is találkoznak? Mások is képesek lettek volna erre? 

3. A második apokalipszis után ugyan miért barikádozták el magukat a túlélő emberek? Nem mintha meg akarták volna támadni őket, vagy valami. Olyan volt ez, mint egy hagyományos zombitörténetben, és én nem teljesen értettem az okát, hacsak nem fogjuk rá az emberi paranoiára és bizalmatlanságra. 

Ennyit a negatívumokról. Vannak más dolgok is, melyek engem nem zavartak, de lehet másokat fognak, például a cselekménytelenség - az összes akció igazából pár oldalban van lerendezve, de nem is erről szól a regény -, és a vége, ami kicsit furcsára sikeredett, de akinek tetszett a zombiság megoldása, szerintem annak ez is fog. Nekem bejött, érdekes megoldás volt, és valahogy keserédes is. Néha kiszól az író a történet mesélése közben, amitől olyan érzése támad az embernek, hogy valaki esetleg a tábortűz mellett mondja el Stony Mayhall históriáját, vagy életrajzként írja meg. Nekem tetszett, valamennyire illett ide, de nem biztos, hogy mindenkinek fog.

Ajánlom tehát a könyvet: zombirajongóknak, olyanoknak, akik szeretik az elgondolkozós könyveket, de nem annyira az akciót. Olyan zombirajongóknak, akik nem bánják, ha nem viselkednek a zombik annyira "zombisan".

Kedvenc szereplők:

Stony - mert kedvelhető, mert főszereplő, mert messiás és még humora is van

Ruby - mert tökös csaj, jó stílussal, és mert túl keveset szerepelt

Mr. Blunt - mert nem vagyok én fából, hogy ne kedveljem Mr. Bluntot!

Pontozás: 4.5 pont

Read More

Visszatértem, de vissza én!

Szóval, van itten az a dolog, hogy én annak idején - több, mint egy éve, az biztos - elkezdtem egy blogot. Azzal a felkiáltással, hogy szeretek írni, meg olvasni, meg írni azokról, amiket éppen olvastam, tehát nosza, szóljon ez a blog olyan könyvekről, melyeket mások írtad, és olyan "izékről" amiket meg én.Ez az elképzelés az összes Disney-hercegnőt kenterbe verte naivitásból, mivel lássanak csodát, nem működött a rendszer, ami szépen el is vette a kedvem.

Viszont valamelyik nap eszembe jutott, hogy de álljunk meg egy percre! Még mindig szeretek olvasni. Még mindig van véleményem a könyvekről, amiket olvasok. És még mindig szeretném azt az Internet végtelen fekete lyukába hajítani, a többi vélemény mellé, ami mindenkinek van, de senkit nem érdekel (ezt a nézetet általában egy egész másféle lyukhoz szokták hasonlítani). Szóval itt vagyok újból, frissen és illatosan, új sablonnal felfegyverkezve - hogy működik-e, azt majd az idő próbája eldönti, ha elszállt felette az a bizonyos vasfog -, ezúttal viszont változások történtek. 

Egy darab: nem lesznek feltéve írások. Ez a blog mostantól csak a könyvekről fog szólni, azon belül is azokról, amikről úgy gondolom, megérnek egy blogposztot. Azt nem garantálom, hogy értelmes vélemény lesz, de hogy vélemény az tuti. Az se biztos, hogy pozitívak, sőt, már magam elé vizionáltam egy disztópikus jövőt, amiben ez a blog lesz az én kis digitális dühöngőarénám, mindenesetre jövendő haragszomrádokat megelőlegezve előre leszögezem: minden vélemény szubjektív. Nem állítom, hogy nem fog elsiklani a figyelmem néhány dolog felett a könyvekben, melyek amúgy mindent megmagyaráznak, elvégre én is ember vagyok. Lehet, hogy valami, ami nekem nem tetszik, zseniális a maga nevében, és csak én nem értem meg, mert mittudomén, nem nőttem fel hozzá. Olyan dologért magyarázkodok, amit még el se követtem, és ha valakit ennek ellenére sérteni fog a véleményem, nyugodtan az orromra koppinthat egy e-mail vagy megjegyzés formájában. Azért én is igyekszem majd visszafogni magam.

Írásra visszatérve, nem tudom, hogy fogok-e külön blogot készíteni nekik (ha valaki emlékszik még az Élőholtak agóniája című fergeteges Warcraft világon alapú fanfiction művemre aminek ide kábé hét fejezete került fel, na, az még jelenleg is futó projekt), de egyelőre úgy tervezem. Aztán majd meglássuk.

Na, ennyi szócséplés azt hiszem egyelőre elég is volt, beszéljenek helyettem a posztok, majd hamarosan érkezem egyel, valós visszatérésemet megünnepelném (csak még nem döntöttem el, mi legyen a befutó).

Szervusztok és pá!

Read More