Lauren Beukes - Moxyland

A könyv tartalmáról röviden: Valamikor a - nem túl távoli - jövőben járunk, a dél-afrikai Fokvárosban. Négy ember életét követjük nyomon ebben a technológiailag már igencsak előrehaladott korban: Kendráét, a fotósét, Toby-ét, a "bloggerét", Tendekáét, aki emberi jogokért küzd és az ambiciózus Leratoét, aki egy multicégnél dolgozik programozóként. Ebben a korban az emberek élete gyakorlatilag összefonódik a technikával, ami lehetőséget ad a multicégek által támogatott kormánynak, hogy még inkább rövid láncon tarthassa az embereket, és ha valakit "lekapcsolnak" a telefonjáról az egyik legrosszabb büntetés - gyakorlatilag nemlétezővé válik. Ennek a négy embernek a sorsa összefonódik ahogy lassan rádöbbennek, ki is irányítja a szálakat ebben az új világban.

Véleményem: Atyaég! Rövid tartalmat ilyen nehezen még az életben nem szenvedtem ki magamból!

Az az igazság, hogy egy kicsit csalódottan gondolok vissza erre a könyvre, mert mind a fülszöveg, mind pedig a borító akciót ígért - arra számítottam, hogy majd a szereplők ravaszabbnál ravaszabb módon fognak túljárni a rendőrök (meg a rendőrkutyák - vagyis "aitók") eszén, miközben lassan megdöntik a rendszert. Vagy hősiesen elbuknak közben. 

Az igazság viszont az, hogy semmi "hősies" nem volt ebben a négy szereplőben. Pontosabb azt írni, hogy mind a négyen tették a dolgukat, mozgolódtak egy kicsit a városban, aztán minden szépen lassan szarrá ment körülöttük. És többnyire még csak nem is tehettek róla!

Moxy Poszter by Patkós Ferenc

A könyv nagy erőssége szerintem a világfelépítés. Mint már a tartalomban írtam, a nem kifejezetten távoli jövőben játszódik, és gyakorlatilag minden fejlődési pont megjósolható, vagyis megtörténhet. Értem én itt ezalatt a nanotechnológiát, amely a könyvben még csak kísérleti fázisban van, vagy az abszolút mindent működtető SIM-kártyákat, amelyről viszont ha "lekapcsolnak" - ami itt a büntetés egy módja - kábé a saját lakásodba is csak hosszas könyörgéssel engednek be. A könyvben ki is mondják, hogy ahol az emberiség most tart az kényelmes és biztonságos - szinte már Nagy Testvér-szerű, hiszen az ember folyamatos megfigyelés alatt állhat, minden lépését vissza tudják vezetni -, csak épp a legkevésbé se szabad. Aztán ott vannak a virtuális világok, amelyekről nagy bánatomra csak kevés szó esett, ahová az emberek el tudnak menekülni a való világból, saját avatárt készítenek, és Simsesen eléldegélhetnek virtuális álomotthonukban. A számítógépes játékok ezzel szemben sokszor már a való életben játszódnak, egyfajta szerepjátékként, és ezekből szintén túl keveset kaptam. 

A kedvenc részem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az egyik szereplő rájön, hogy az egyik terroristacselekedet folytán visszajuthatnak hozzá, és elkezdi visszakeresni a levelezésekben/fórumokon/virtuális terekben, hogy hol bukkanhatott fel a neve, és hogy mennyi szál van, amin keresztül rátalálhatnak, és hogy mennyire összefüggő ez az egész. Ez is tulajdonképpen tükrözi a mostani világunkat, hogy a saját lényünkkel mennyire összefügg amit online csinálunk, és mennyi olyan helyen hagyunk "lenyomatot" ami eszünkbe se jutna. Kicsit kirázott a hideg, miközben olvastam.

A világa tehát bejött, a szereplők és a stílus viszont már nem annyira...

Az volt a nagy problémám, hogy kábé senki se lett szimpatikus, nem volt olyan ember, akinek drukkolni tudtam volna. Talán egyedül Kendra volt ilyen, aki fotósként dolgozott, vagyis nem digitális képeket készített, ami ebben a korban már nagy ritkaság. Nála jött be az a vonal, hogy az embereket már mennyire nem érdekli az ilyen művészet, hanem azt szeretik, ha van benne valami morbid, valami véres. Hát ja, a jó öreg emberiség. Plusz Kendránál át tudtam érezni azt is, hogy nem volt a kezében a saját élete, és kénytelen volt a gazdag pasijára/patronjára bíznia magát, meg aztán erre a marketingprogramra, ahol még inkább elvesztette az irányítást a saját teste felett. Itt is bejött az, hogy vajon hajlandóak lennénk-e egész életünkben bizonyos szerektől "függeni", csak hogy ne legyünk sose betegek, a sérüléseink szinte azonnal begyógyuljanak, és hajlandóak-e lennénk kifizetni ennek az árát azáltal, hogy idegen testek dolgoznak a szervezetünkben, ja, meg a cégnek a logóját kell magunkon viselni és kvázi élő reklámbabává válni...

Toby ezzel szemben nagyon idegesített az arroganciájával. Ő volt tehát a blogger (szerintem inkább életművész...), akinek abból jött pénz, hogy kielégítette az emberek kíváncsiságát mindennel kapcsolatban. Minél durvább dolgokat közölt, annál jobb. Hiába segített mondjuk Tendekának küzdeni az emberi jogokért, azt se elhivatottságokból tette, hanem mert milyen jó videók születhetnek egy testközeli szabotázsakcióból ugye... Ja, meg a nyavalygása amikor az anyja már nem adott neki pénzt kiborított! Nála, akárcsak Kendránál szintén azt láttam, hogy inkább sodródik az eseményekkel, és még a személyisége se volt olyan, hogy drukkolni tudtam volna neki. Meg egyébként, miért is drukkolnék, hogy légyszíves ne kerülj véletlenül szar helyzetbe? Szóval ők ketten nekem nagyon passzív szereplők voltak, csak arra jók, hogy bizonyos részeit a könyv világának bemutassák.

Aktívabb volt viszont Tendeka és Lerato, amiben speciel ismét nem volt sok köszönet. Tendeka, mint már írtam, az emberi jogokért küzdött és a multicégek ellen, na meg a teljes mértékű irányításuk ellen az emberek felett. Alapvetően a hozzáállása tetszett - felismerte, hogy mi a rossz a világban, volt egy elve és voltak céljai -, viszont szintén olyan karakter volt, akit a keményfejűsége miatt nagyon könnyű bábként mozgatni. Lerato ellenben sokkal okosabb volt bizonyos fokig - más tekintetben meg vészesen hülye -, viszont engem idegesített az a törtető hozzáállása. A való életben is vannak olyan emberek, akik egyszerűen minden emberi kapcsolatot - legyen az szerelem, barátság vagy család - feláldoznak a karrierjük érdekében. Lerato ennek egy mintapéldánya volt. A háttértörténete ismeretében oké, végülis érthető a hozzáállása, viszont megint csak azt láttam nála, hogy a karaktere nem egyéb, mint a világ egy másik részének a bemutatása - hogy ha egyszer bejutsz egy céghez, milyen nehezen engednek el onnan. Itt persze még rádobott egy lapáttal, hogy konkrétan nem tudsz kiszabadulni onnan, ha már egyszer rád tették a markukat és a vállalat gyakorlatilag a személyes életüket is körbenőtte. 

The Moxy Crue by William Oak
Balról-jobbra: Tendeka, Lerato, Kendra és Toby

A stílus se tetszett túlzottan, az elején elég nehezen rázódtam bele az olvasásba. Túl sok a szleng, ez a laza-vagyok-majd-szétesek szövegelés - különösen Toby nézőpontjában volt sok ilyen, ami nem sokat segített abban, hogy megkedveljem! Meg persze Beukes nem vesződött a világbemutatással, hanem szépen bedobott minket a közepére, és találd ki, hogy mi hogy működik. Szóval az eleje egy nagy kaotikus izé, és ezért nem is igazán tudtam haladni vele, könnyű volt félrerakni és valami mást olvasni helyette. A végére valamennyire enyhült, vagy csak én szoktam hozzá, nem tudom, de a végét már kifejezetten gyorsan elolvastam.

Eredeti borító

Amivel a legnagyobb problémám volt: nem értem a címét! Miért Moxyland? Mi köze van az egészhez a Moxyknak? Ezek egy virtuális gyerekjátékban a dinófigurák és három oldalt ha szerepelnek benne. Biztos ez valami utalás akar lenni arra, hogy már a kölyköket is arra neveli a játék, hogy egymás elpusztításán kell megerősödniük, de nekem baromira erőltetett a párhuzam, szerintem inkább a jól hangzó név és könnyen felismerhető figura miatt kerültek bele egyáltalán a könyvbe. 

Ami a legjobban tetszett: Ironikus módon a legjobban a vége tetszett - azon belül is a csavar - a könyvben, ami a legnagyobb csalódást is keltette bennem. A csalódás a szereplők szemszögéből jött - bár nem volt semmi epikus küzdelem, azért engem csalódással töltött el, hogy ennyire felesleges volt minden, amit csinálnak. A világ szempontjából, márpedig szerintem a könyv eleve azért született meg, hogy Beukes írhasson a világról, teljesen logikusan ért véget, az történt, aminek történnie kellett, hogy feltegye az i tetejére a pontot az egész rendszerrel kapcsolatban. Spoilermentesen csak ennyit tudok róla írni, sajnálom!

Összességében úgy érzem, hogy ahhoz, hogy Beukes valami érdemlegeset kezdjen a karaktereivel sokkal nagyobb történetre lett volna szükség, de még a világ bemutatásához is kevésnek éreztem. Mintha csak kivett volna egy szeletkét egy jövőbeli város átlagos hetéből, és elénk tárta volna: jó, jó, ez érdekes, de hol vannak a mélységek?

Ajánlom a könyvet: Annak, akinek felkeltette az érdeklődését ez a már-már disztópiába hajló jövőbeli világ, kedveli a cyberpunkot, és nem tartja fontosnak az erős és szimpatikus karakterek jelenlétét egy könyvben. Ja, meg annak, aki nem bánja, ha nem lassan vezetik be egy történetben szervesen jelenlévő nanotechnológiába, virtuális terekbe és egyéb nyalánkságokba.

Kedvenc szereplők:

Uh... Kendra? - mert ő idegesített a legkevésbé, plusz tetszett a hozzáállása a fotózáshoz és szívesen olvastam nála a nanosejtek hatásáról, ami elég érdekes volt. 

Pontozás: 3,5 pont

Read More

Mats Strandberg, Sara B. Elfgren - Kulcs (Nyckeln)

Az előző könyvek tartalmáról röviden: Mivel ezúttal egy olyan könyv véleményezésével jövök, mely egy trilógia harmadik kötetét képviseli, le kell szögezzem, hogy az értékelés nem csupán SPOILERES lesz, de egyenesen le fogom írni az első két kötet tartalmát is. Legalábbis azt, ami ahhoz kell, hogy nagyjából átfoghassam ennek a méretét és tartalmát tekintve is HATALMAS utolsó résznek a lényegét. Szóval vágjunk bele!

Első könyv: A Kör (Cirkeln)

Eredetileg igencsak félve vágtam bele az elolvasásába, ugyanis taszított a tudat, hogy ez egy boszorkányos ifjúsági könyv, aminek középpontjában hat lány áll, akiknek meg kell állítani a világvégét. Ezzel kapcsolatban nekem csupán három fenntartásom volt: hogy boszorkányos, hogy YA és az előtérben lévő hat lány. Az utolsó egy nagyon furcsa előítélet következménye volt, mely az első kettőből fakadt: valamiért nehezen tudtam elképzelni, hogy az írópáros képes lesz hat különböző személyiséget szerepeltetni anélkül, hogy papírmasé-figurák és izzadtságszagú párbeszédek kerekednének belőlük. Utólag már persze látom, hogy ez hülyeség, a Földön is vígan megfér 3,5 milliárd nő különböző személyiségjegyekkel, és mégse vádol meg senki senkit hogy milyen klisésen viselkedik (vagy talán mégis, ez viszont már más lapra tartozik). Szóval itt jött képbe a problémám a boszorkányokkal és a YA-val úgy általában: mert akkoriban, mikor ez a kötet kijött, nagy divatja volt ám az ifjúsági fantasy-knak. Vámpírok, vérfarkasok és hát igen, boszorkányok is jöttek dögivel, épp csak értelmük nem volt, mert nagyjából a 99%-uknál a természetfeletti pasizás volt a lényeg. Ott meg aztán abszolút nem volt jellemző a részletes karakterkidolgozás, mert minek az. 

Ezzel szemben A Kör elkezdése után rögtön hatalmas meglepetések értek: itt kidolgozott szereplők vannak, kidolgozott világban, kidolgozott cselekménnyel, és bár a romantika létezik, mégse azon volt a hangsúly, épp csak annyira, amennyire egy olyan átlagos tinédzser foglalkozik a szerelemmel, akinek amúgy meg kell mentenie a világot. 

A vérvörös hold - hivatalos plakát

A Kör olvasása egy igazi érzelmi hullámvasút volt: a szereplőket egyszerre lehetett utálni és szeretni, minden tettük logikusan következett, és bár hamar kiderült, hogy ők a Kiválasztottak, akiknek egy démoni inváziótól kell megmenteni a világot egy bizonyos kapu bezárásával (mely amúgy beengedné a lényeket), nem is feltétlenül a fantasy-n volt itt a hangsúly. Mert nem csak boszorkányok voltak, hanem emberek is - és számomra itt látszott az igazi értéke ennek a könyvnek. Mindegyikük ilyen-olyan családból és előítéletekkel érkezett, máshogy kezelték boszorkányságukat - ki félelemmel, ki pedig megpróbálta vele saját életét jobbá tenni, az örökös gúnyolódások céltáblájának szerepéből kitörni, ami miatt egyszerre lehetett haragudni a szereplőkre és drukkolni nekik. 

Akcióban ugyan nem volt hiány, de a könyvre szerintem a lassúság volt inkább jellemző: a lányok ismerkedtek az erejükkel, próbálták beilleszteni az életükbe a mágiát, keresték az ellenségeiket, az úgynevezett "démonoktól áldott" embereket a környezetükben, és megbirkóztak a gyásszal és saját döntéseikből következő eseményekkel. Tudom, ez egy kicsit ködösen hangzik így, ahogy leírtam, de ennél jobban nem tudnám leírni: a Kör egy ízig-vérig valódi emberekről szóló történet mágikus háttérvilággal. A végén még egy csavart is kaptunk, ami talán nem volt kifejezetten meglepő, de őszintén, a könyv sokkal erősebb volt annál, minthogy csak a csavarra építsen.

Második könyv: Tűz (Eld)

Igazából a trilógia második részéről is nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint az elsőről: erős történet erős szereplőkkel, akiknek erős motivációik vannak (ez így nagyon ERŐS, igaz?). Kicsit jobban megismerhetünk mindenkit ebben a részben, és ami nekem kifejezetten tetszett, hogy az előző rész cselekedetei nem merülnek a múlt homályába: itt mindennek következménye van. Itt mutatkozik be az úgy nevezett "Tanács", mely a természetes és tanult boszorkányok ellenőrző szervezete, akiknek az a dolga, hogy az irányítása alatt tartson minden boszorkányt, hogy azok nehogy visszaéljenek a képességeikkel. Ez egy kicsit úgy hangzik, mint a Harry Potter könyvekben a Mágiaügyi Minisztérium, ám itt egy kissé negatívabb szervezettel van dolgunk: a Tanács ugyanis megszokta a hatalmat a boszorkányok felett, és nem szívesen engedné át a Kiválasztottaknak az apokalipszis elhárítását - amiben amúgy nem is szívesen hisznek. Szóval itt már két tűz közé (ha-ha) szorultak hőseink: egyrészt továbbra is Engelsfors városában tevékenykednek a démonoktól áldottak, másrészt pedig nagyon óvatosnak kell lenniük a Tanács miatt, mely csak a lehetőségre vár, hogy a markába zárja a lányokat. Hogy miképp végződik a könyv talán nem titok - amolyan jut is marad is módon: elhárítják a katasztrófát, de van, akinek az életét követeli mások megmentése. Egy igazi érzelmi hullámvasút volt olvasni, komolyan mondom.

A Kör by BrimRun

Balról-jobbra, fentről-le: Ida, Minoo, Rebecka, Anna-Karin, Elias, Linnéa és Vanessa

A harmadik könyv tartalmáról röviden: 

A befejező kötetben az eredeti hét Kiválasztottból már csupán négyen vannak életben, és nagyon úgy fest, hogy ennyien nem is lesznek képesek bezárni a Kaput. Talán lehetőség van rá, hogy mások megtegyék helyettük, viszont a lányok lassan már senkiben se tudnak megbízni: se a titokzatos védelmezőkben, se a halott, mégis nekik útmutatást adó Matildában (aki az előző Kiválasztott volt sok évvel ezelőtt, viszont a Kapu bezárása helyett saját erejét hétfelé osztotta, hogy a jövőben főszereplőink kapják meg az erejét), de lassan egymásban sem. Továbbra is meg kell birkózniuk a régi eseményekkel - ami a második rész végén történt -, a különös eseményekkel, melyek az elkövetkező Apokalipszist jelzik és amelyek száma egyre gyarapodik, na meg a saját életük problémáival: halállal, szerelemmel, előítéletekkel, mindennel, ami abból adódik, hogy boszorkányok és abból, hogy olyanok, amilyenek. 

Véleményem: 

Huhh, hát ez nem lesz egyszerű. Ahogy már említettem, ez a kötet hatalmas, rendesen izomlázat okozott az olvasása, és szerintem simán meg lehetne ölni vele egy macskát, még csak nem is kéne magasról ráejteni. Ezzel együtt egy percig se volt unalmas: bár nem mindig a küldetésekkel kapcsolatos akció zajlott benne, de mégis volt benne elég dráma, hogy lekösse az embert. Az elején épp ezért még lassan folydogált: elsősorban az előző könyv eseményeinek feldolgozására koncentrált, mindenki próbált egyenesbe jönni az életével, folytatni, ahogy tudja. Öröm volt olvasni, ahogy a lányok közötti barátság elmélyült, itt már igazán lehetett érezni, hogy mennyire összekovácsolódtak, annak ellenére, hogy milyen különböző személyiségekről van szó, és hogy mennyire szükségük van a másik barátságára. Ilyen erős kapocs esetén akaratlanul is elárulják egymást az emberek, és a könyv valahol erről is szólt: melyik a fontosabb, a barátság vagy a kötelesség? 

Először viszont ejtenék néhány szót a szereplőkről, mert eddig a levegőbe beszéltem és állandóan Kiválasztottakat emlegettem:

Minoo by Cecilia B

- Minoo: Nagyjából őt mondanám a sztori fő-főszereplőjének, és mondhatjuk, hogy ebben a kötetben is ő volt a középpontban, és a választása kötelesség és barátság között. Minoo számomra kicsit visszás karakter volt: többnyire szimpatikus, olyan típus, aki nagyon okos és szorgalmas és logikusan gondolkozik, viszont épp ezért egy kicsit száraz. Nála jött elő a legfőképp a kötelesség-barátság választás kérdése, és ilyen esetekben persze nem lehet jól dönteni. Kicsit olyan ez a kérdés, mint hogy kit mentenél meg, a családodat vagy az egész emberiséget? Nem is olyan egyszerű, igaz? Minoo esetén engem kicsit zavart mondjuk a Mary-Sue-sága: vagyis egyfajta tökéletes karakterként funkcionál, aki nagyon nagy erővel rendelkezik (talán
a legerősebb is), a Kiválasztottak közül is a kiválasztott. Persze ez a végére egy kicsit enyhült és láthattuk, hogy ő is tud hibázni és igenis neki is szüksége van legalább annyira  a barátaira, mint amennyire nekik rá.

- Anna-Karin: Nekem ő volt az egyik kedvencem. Anna-Karin nem érkezett a legjobb családi körülményekből, és már az első részben elkövette a hibákat, melyekből tanulhatott, így ebben a részben már csak örülni tudtam a döntéseinek: igazi felelősségteljes leányzó lett belőle, aki érzelmileg is képes volt összetartani a csapatot, na meg az akaratereje is megkeményedett. Nagyon nagy tragédiák érték ebben a részben is, és mégsem omlott össze, hanem képes volt feldolgozni azt és folytatni az életét. Szóval Anna-Karinnal hatalmas respect, az egyik kedvencemmé vált.

- Vanessa: Ez a lány az igazi kakukktojás a számomra, és a másik kedvencem Anna-Karinon kívül. Alapvetően az a típus, akit a való életben nem kedvelnék, és azonnal leírnék: szeret bulizni, inni, pasizni, igazi rózsaszín plázacicának tűnik. Holott ez csak a látszat: felelősségteljes, okos lány, akinek az édesanyja, kistestvére és a barátnői a legfontosabbak az életében, és nem fél kimondani, ami a szívét nyomja. Szerintem a könyvnek ez is egy hatalmas erőssége, amit ki is mond valamelyik fejezetben: hogy néha a látszat mögé kell tekinteni, különben nagyon értékes emberek megismerésében gátoljuk meg magunkat. Plusz Vanessához tartozik a kedvenc - és a legkidolgozottabb - szerelmi szál, ami szintén nem számít szokványosnak a YA irodalomban, az tuti.

- Linnéa: Hú, ez a lány... Talán ő hagyta bennem a legszélsőségesebb érzelmeket: néha utáltam, néha sajnáltam, de igazán sose tudtam megszeretni. A családi körülményei miatt - ami még Anna-Karinénál is rosszabb - egy nagyon sérült karakterről van szó, aki hihetetlenül bizalmatlan minden emberrel és minden jóval kapcsolatban, ami valaha történik vele, és meg van győződve róla, hogy a jó dolgokat azonnal elveszik tőle, ezért zárkózott, sőt, néha elviselhetetlenül bunkó azokkal is, akik szeretik. És bár értettem az okokat, amelyek ide vezettek, néha legszívesebben megráztam volna, hogy térjen már észre és ne marja el magától az embereket! Igen, csak ennyire volt frusztráló Linnéa, és ebben az se segített, hogy sokszor magamra ismertem benne.

- Ida: Az egyik legutáltabb karakterből az egyik kedvencemmé vált. Erről igazából nem is tudok többet írni, mert ahhoz olvasni kell a könyveket - különösen a második részben volt hangsúlyos ugye - és átélni a katarzist, amit az okozott, hogy valaki felismeri, hogy egész életében tévedésben élt és olyan "elveknek" rendelte alá magát, amelyek hibásak voltak. Ida ment keresztül a legnagyobb fejlődésen, bár a stílusát hál' Istennek megtartotta, amitől számomra csak még szerethetőbb maradt.

- A másik két Kiválasztottról, Rebeckáról és Eliasról túl sokat sajnos nem tudok írni, mivel az ő jellemük lett a legkevésbé kibontva, de ennek ellenére fontos szereplők maradtak, akik tudtukon kívül is nagyon sok mindenben befolyásolták, inspirálták a többieket, és alapvetően szimpatikusak voltak számomra.

Természetesen rajtuk kívül voltak mások is a harmadik részben, akik érdekesek voltak, akár segítették a lányokat akár hátráltatták őket. Igazából senkiről nem lehet elmondani, hogy teljes mértékben jó vagy gonosz, legfeljebb erősen a mérleg egyik vagy másik oldalára esik... Volt például egy erősen manipulatív karakter, aki az elején még teljesen szimpatikus, aztán csak lassan nyílt ki a csipája, és a végén már meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben...

- A Történet: Mint már említettem, a könyv nagyon hosszú és elég lassan indul be. Az eleje inkább a karakterek közti drámáról szól, ahogy mindenkivel történik valami, amit fel kell dolgozniuk, és csak kevés idejük marad arra, hogy a Kiválasztottsággal foglalkozzanak. Természetesen ez a szál se tűnik el az elején, de ekkor inkább csak még több kérdés merül fel ahelyett, hogy a meglévőket válaszolnák meg. Egyszóval bonyolódnak a szálak, és a végén én már úgy voltam vele, hogy gőzöm se volt, kinek van igaza és ki téved...

Ami nagyon tetszett - igazából mindhárom kötetben -, az a világkidolgozás. Az írópáros láthatóan nagyon sok energiát fektetett bele, hogy rendesen kidolgozza a démonok létét, és hogy hogyan függ ez össze a Földön lévő boszorkánysággal, és bár az elején ez lehetetlennek tűnt, a végén a megoldás is teljesen logikusan adta magát. Érdekes volt olvasni, hogyan simulnak egymásba a részletek, és ahogy végül az egész kuszaság kibogozódott én csak kapkodtam a fejem. Szóval igen, minden kérdésre választ kapunk és nekem semmi olyasmi nem jut az eszembe, ami függőben maradt volna. Még arra is fény derült, hogy Engelsfors erdőiben miért van olyan sok eltűnés! Pedig ez abszolút olyan részlet volt, ami a kezdetekben szinte csak mellékesen lett megemlítve, nem hittem volna, hogy hangsúlyosabb szál lesz belőle.

- A könyv stílusa változatlanul magával ragadó és letehetetlen. Hiába van benne sok lelkizés - azt írtam "hiába"? Hahh, igazából azok a legjobb részek! - teljes mértékben sodor magával, mindig tudni akartam, hogy mi van a következő oldalon és még és még és még! Még az "unalmas" részek is élvezetesen vannak megírva, bár aki akcióra számít, annak most leírom, hogy ilyen nem nagyon van benne szóval, nem kell számítani nagy "varázspárbajokra" ennek a trilógiának nem az a lényege. Viszont ha valaki szereti a logikus történetvezetést és az átélhető érzelmeket, a jó szereplőket és az érdekes világot, annak nagyon tudom ajánlani!

Ajánlom a könyvet: Igazából most ajánlottam, de akkor ajánlom még egyszer! Azoknak, akik szeretik a minőségi ifjúsági könyveket, bár talán inkább 14 éves kor felett, mert azért van halál és szenvedés bennük dögivel. Nyilván érdemes az első kötettől kezdeni, mert csak úgy kerek a történet, de én a magam részéről nem is tudnék kedvencet avatni a háromból, mert mindegyik jó a maga módján, de a három együtt csak az igazi (pont mint a Kiválasztottak). Azoknak is ajánlom, akik kinőttek már a tinédzserkorból, hiszen itt nem csak a tinidrámán van a lényeg, hanem minden korosztályra jellemző problémáik vannak a szereplőknek, és aki kinőtt már ebből a korból talán visszaemlékezhet, hogy akkoriban se volt cukorból a kerítés:) Na meg persze mindenkinek ajánlom, aki valami boszisat akar olvasni, de hangsúlyozom ismét, hogy nem a természetfeletti a legnagyobb erőssége! Aki viszont valami könnyed, humoros könyvet szeretne, az tegye szépen félre, mert az Engelsfors-trilógia érzelmileg ki fogja facsarni.

Kedvenc szereplők (és nem csak az utolsó részből):
Anna-Karin - az egyik legokosabb és legérettebb karaktere lett a könyvnek.
Vanessa - dettó!
Ida - a legnagyobb karakterfejlődésen ment keresztül és szerettem minden megszólalását.

Pontozás: 5 pont, kedvenc!

A filmes szereplőgárda - szerintem nagyon jól sikerült a színészek kiválasztása

Ui.: Az első könyvből film is készült ám! Elvileg most jött ki 2015-ben és svéd produkcióról van szó, de az szinte száz, hogy idehaza nem nagyon fogják a mozikban adni. Gőzöm sincs, hogy fogom megnézni, pedig nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rá!
Ha esetleg másokat is érdekelne, belinkelem ide a film trailerét is.

Read More

Sorozatos kitekintő - Doctor Who

Igazából mikor megnyitottam a blogot, volt egy elképzelésem róla, hogy miről is fog szólni - hát a könyvekről! Arról amiket olvasok és arról amiket írok (a blog nevén tehát nem kellett sokat gondolkozni). Viszont aztán kitessékeltem a saját írásaimat és maradtak csupán az olvasásaim. De nem gond, gondoltam én, a cím így is okés, mert hát olvasok és aztán leírom, hogy mit gondoltam az olvasásaimról. Nincs gáz.

Most viszont sokkal komolyabb - kimondatlan - szabályszegést követek el, amiért egyik felem nagyon haragszik magamra, a másik felem nem érti, hogy miért viselkedek úgy, mint egy tudathasadásos, a harmadik pedig csak nem tud számolni és azon tűnődik, hogy jön ki három félből egy egész.

Viccen kívül, nemrég belekezdtem egy sorozatba, ami garantáltan mindenkinek ismerős lehet - nekem is az volt névről -, és most úgy döntöttem, hogy saját szemmel mérem fel, mire is ez a nagy felhajtás. 

És írni is fogok róla. Sőt, a kedvéért létre is hoztam egy új rovatot Kitekintő címen, ha esetleg netalántán a jövőben kedvet kapok még egy sorozat vagy neadjisten film kielemzéséhez. Mert megtehetem és mindhárom felem befoghatja!

Ez a sorozat pedig a dobpergés-mert-tegyünk-úgy-mintha-senki-se-olvasta-volna-el-a-poszt-címét Doctor Who. Annak is az első évada.

Ilyen csodásan hosszú felvezető után először is leírnám a sorozat nem is olyan rövid történetét:

A Doctor Who magyarul Ki vagy, doki? egy angol BBC sorozat, ami egy Doctor nevű időutazó kalandjait követi nyomon, aki időgépével, a TARDIS-szal utazik múltból a jövőbe, jövőből a múltba az idők során változó kísérőivel és mindenféle kalandokba keveredik: idegen inváziókat hiúsít meg, megakadályozza a Föld és az emberiség korai pusztulását, ilyesmi. Akárcsak egy megszokott szerda délutánom. 

Az eredeti sorozat 1963-ban kezdődött és 1989-ben ért véget, aztán egy sikertelen felélesztési kísérlet után 2005-ben mégiscsak újrakezdődött - szóval én amikor azt mondtam hogy első évad erre gondoltam, nem a 63-as, gyűjtők által valószínűleg páncélteremben őrzött verzióra. 

A Doctorok
Balról jobbra: a kilencedik, tizedik és a
tizenegyedik

A sorozathoz még egy érdekesség hozzátartozik, ez pedig a Doctorok váltogatása - azt ugye mindenki tudja, hogy egy idő után más színészek játsszák a Doctort - ha más nem, képekből -, és bár én eddig azt hittem, hogy ezt mindig olyan Barátok Köztösen oldották meg (egy szép napon másik színész kezdi el játszani a karaktert), de igazából nem, beleillik a sorozat tematikájába. Vagyis hát beleillesztették, méghozzá a Doctor regenerációs képességének köszönhetően - ha valami baja lesz, megsérül, haldoklik, akkor testet vált, és ezáltal mindig változik egy kicsit a személyisége is. A sorozat most a tizenkettedik Doctornál tart - a 2005-ös évadban én még a kilencedikkel néztem.

Most pedig jöjjön a véleményem! Végre! (Úgy várta már mindenki, nem?)

Igazából vegyes érzéseim vannak az évaddal kapcsolatban. Igen, tudom, ez még az eleje, meg igazából hosszú hiátus utáni újrakezdés, de nem is tudom... nagyobb durranásra számítottam.

Persze először kezdeném is a pozitívumokkal:

- Maga a Történet: számomra a történet felépítése hajaz egy kicsit az Odaátra (már amennyit láttam belőle), ami az elején az egy rész - egy szörny felépítést követte. Na itt az egy rész - egy űrlény felépítést kaptuk, csak egy kicsit más formában, mert van, hogy az az egy űrlény két vagy több részen keresztül is fenyegetést jelent, és van is, hogy nem egyet kaptunk: rögtön a második részben jó pár a tiszteletét teszi. Persze van egy átvezető történetív, ami igazából nem képvisel erős vonalat az évadban, inkább csak utalnak rá, hogy van ilyen, és az évad végén szépen fel is lebbentik róla a fátylat. 

Tehát ahogy írtam, a Doki és kísérője, Rose (akit már az első évadban megismerünk) utazik az időben és térben, a fenyegetéseket az utolsó pillanatban elhárítják és megmentik az emberiséget. Alapvetően mozgalmas sorozat és vicces is (ha bírod az angol humort, én speciel nagyon bírom), plusz van részünk drámában is bőven. Véleményem szerint ezek voltak az évad legerősebb részei: amikor érzelmi húrokat pendített meg, legyen akár szó a Doctor múltjáról, vagy épp Rose-ról, esetleg az idegenek és az emberek látásmódjának összeütköztetéséről. 

- CGI és egyéb nyalánkságok: A Doctor Who, mint a Wikipédia azt megsúgta nekem, eredetileg azért is lett olyan népszerű, mert kisköltségvetésből tudott nagy durranást csinálni. Ez igazából most sincs másképp - és ezért néhol kicsit gagyinak tűnhet, belátom. De szórakoztató is volt nézni, mikor behoztak néhány elemet az eredeti szériából (teszem azt a Dalekeket) és meghagyták az eredeti dizájnt: az egésznek valahogy bájos retróhangulata lett, és ez nekem nagyon bejött. Tudjátok, mint egy fekete-fehér sci-fiben vagy az eredeti Vasemberben. Szívmelengető! A TARDIS érkezését és indulását jelző hangról már nem is beszélve.

Ennek ellenére azt kell hogy mondjam, hogy a múltban játszódó részek mindig kicsit erősebbre sikerültek, mint a jövőben játszódók, ami számomra hasonlatos ahhoz, mikor egy képet nézek arról, hogy képzelték el az 1800-as években a 2000-es évet (vagy a 2015-ös légdeszka, khm-khm). Kicsit művi és kilóg a lóláb. Viszont a múlt az ugye adva van, és ezeknél a részeknél éreztem igazán én is a zsenialitását a sorozatnak. Személyen kedvencem az Üres gyerek (The empty child) című duplarész volt, ami a II. világháború idején a bombázások alatti Londonban játszódott, és egyszerre volt szomorú, sci-fi és egy kicsit horror. Hú, hát az a rész ütött!

The Empty Child by cryingmanlytears

- Szereplők a (Rendőrségi) Dobozban: Nyilvánvalóan egy ilyen sorozatban a szereplők közötti dinamikája is érdekes, tehát nézzük, kik vannak nekünk:

A két legfontosabb szereplő nyilvánvalóan a Doctor és Rose, akiknek a "kapcsolata" és annak alakulása a teljes évadot felöleli. Tulajdonképpen nagyon világosan látható a köztük lévő dinamika: a Doctor képviseli az "idegenséget", aki logikusan átlátja a helyzetet, hihetetlen tapasztalattal rendelkezik és gyakran némi távolságból szemléli az embereket és nem rest néhányat beáldozni a nagyobb jó érdekében. Ja, meg ha kell másokat is megvéd az emberektől. Alapvetően vicces karakter, akinél néha átsejlik az idő, a kor és a magány, ami emberivé és szimpatikussá teszi. Rose ezzel szemben maga a humanista hozzáállás: ő az, aki a Doctort lerántja a földre és megláttatja vele az egyénekben rejlő értékeket. Egyszóval ő a szív a csapatban. 

Számomra a Doctor az elejétől kezdve szimpatikus volt, Rose-al viszont akadtak problémáim. Egyrészt olyan személyisége volt, amit a való életben se kedvelnék, másrészt pedig nem láttam be néhány részben, hogy a Szív mellett miért nem kaphatott néha egy kis Eszet is. Alapvetően bátor és talpraesett karakter, de komolyan, néha kedvem lett volna ráüvölteni diszkréten a képernyőn keresztül hogy: Ez egy időparadoxon, te hülye p.csa! No, de hát ha nem lett volna ő, sokszor nem is lett volna cselekmény, szóval köszönjük meg szépen Rose-nak a lehetőséget. Oké, a legtöbbször helyrehozta, amit elbaltázott, és meg kell hogy mondjam, az évad végére a személyisége is sokat nőtt a szememben, még akkor is, ha legszívesebben felpofoztam volna azért, amit például Mickey-vel művelt egész idő alatt.

Rajtuk kívül voltak még más háttértáncosok is, de ők általában csak néhány részben szerepeltek és nem sok vizet zavartak. Üdítő változatosság volt Captain Jack karaktere (akinek a vezetékneve véletlenül sem Sparrow), akiről eleinte azt hittem, hogy csak egy bájgúnár lesz, de igazából nem, szerethető, vagány szereplőt csináltak belőle (és az külön pluszpont, hogy biszexuális). Annál idegesítőbb volt viszont Rose anyja, Jackie, akit minden alkalommal félrepofoztam volna akárhányszor megjelent és kinyitotta a száját. 

TARDIS 

Mi nem tetszett tehát az évadban?

- Már említettem, hogy bizonyos részei a sorozatnak gagyik, de eddig a jóféle gagyiságát említettem meg. Most jöjjön viszont a rosszféle gagyiság - ezeknek a nagy része belátom szőrszálhasogatás, de mindegy is. 

- Ha valami gond vagy katasztrófa történik (teszem azt, nem is tudom, életre kelt próbababák támadják meg az embereket) a szemléltető-eszköz a random lángok az utcán. Na jó, én ezt komolyan nem értem, és elmagyarázhatja nekem valaki, de nem akkor szokott ilyesmi történni, amikor valaki egy Molotov-koktélt hajít el, vagy ilyesmi? Hogy a búbánatba kerülnek oda azok a művészien elszórt kis tüzek az utcákon, amikor senki se gyújtogatott? Kicsit olcsó húzás volt ahhoz, hogy megmutassák, hogy Itt Történt Valami Rossz. Tudom, ez semmiség, de engem kidobott az élményből. 

- Az emberi gonoszság gyökere: a Pénz! Minden embernek, aki bármi rosszat követett el bármelyik részben a fő motivációja a pénz volt. Értem én, hogy az emberiség kapzsi és mohó, és nem vártam én mélységekig hatoló karakterdrámát minden háttértáncos egyszeri gonosztevőtől, de azért ne már. Csak egyszer lett volna olyan, aki azért akart volna bosszút állni az emberiségen mert valaki elütötte a kutyáját aztán továbbhajtott (én például valami ilyesmin gőzölnék be)!

- Bad Wolf: igazából nem volt problémám az évad végi csattanóval, viszont nekem egy kicsit mégiscsak gyengécskére sikeredett. Se nem hideg, se nem meleg, hanem langyos, viszont arra számítottam, hogy valami nagyobb kaliberű dolog húzódik meg a háttérben, és így az egész évadon átvezető cselekményszálban is csalódtam kissé. No, de oda se neki, mert amúgy nekem bejött az évad, és úgy érzem, hogy folytatni is fogom a sorozatot. 

És a második évad Doctoraként immár kedvenc ifj. Barty "Nyelvnyújtogatós" Kuporunkkal! 

Akiknek ajánlom: Ha valaki most akarja elkezdeni a Doctor Whot, akkor itt kezdje szerintem, mert egész jó alapot ad a "Doctor Who jelenségnek", elmagyarázza, amit el kell, még azoknak is érthető, akik esetleg sose hallottak még róla (szóval vagy barlangban nevelkedtek vagy most kötötték be nekik az Internetet). A sci-fit szeretőknek nyilván, az angol humort szeretőknek nyilván, és azoknak, akiket nem zavar, hogy a legtöbbször azért happy enddel zárul egy-egy rész (ha valaki a Game of Thrones-t kifejezetten a halálozások magas száma miatt szereti például csalódhat ebben). 

Kedvenc szereplőim:

- A Doctor - mert ki nem szereti a Doctort? És ki mondana nemet neki, ha felajánlaná, hogy utazzon vele a TARDIS-ban?? 

- Captain Jack - a kis egomán-kapitány, de azért helyén van a szíve. Az is sokat számít, hogy a kedvenc epizódomban mutatkozott be...

Pontozás: 4 pont

Read More