Lauren Beukes - Moxyland

A könyv tartalmáról röviden: Valamikor a - nem túl távoli - jövőben járunk, a dél-afrikai Fokvárosban. Négy ember életét követjük nyomon ebben a technológiailag már igencsak előrehaladott korban: Kendráét, a fotósét, Toby-ét, a "bloggerét", Tendekáét, aki emberi jogokért küzd és az ambiciózus Leratoét, aki egy multicégnél dolgozik programozóként. Ebben a korban az emberek élete gyakorlatilag összefonódik a technikával, ami lehetőséget ad a multicégek által támogatott kormánynak, hogy még inkább rövid láncon tarthassa az embereket, és ha valakit "lekapcsolnak" a telefonjáról az egyik legrosszabb büntetés - gyakorlatilag nemlétezővé válik. Ennek a négy embernek a sorsa összefonódik ahogy lassan rádöbbennek, ki is irányítja a szálakat ebben az új világban.

Véleményem: Atyaég! Rövid tartalmat ilyen nehezen még az életben nem szenvedtem ki magamból!

Az az igazság, hogy egy kicsit csalódottan gondolok vissza erre a könyvre, mert mind a fülszöveg, mind pedig a borító akciót ígért - arra számítottam, hogy majd a szereplők ravaszabbnál ravaszabb módon fognak túljárni a rendőrök (meg a rendőrkutyák - vagyis "aitók") eszén, miközben lassan megdöntik a rendszert. Vagy hősiesen elbuknak közben. 

Az igazság viszont az, hogy semmi "hősies" nem volt ebben a négy szereplőben. Pontosabb azt írni, hogy mind a négyen tették a dolgukat, mozgolódtak egy kicsit a városban, aztán minden szépen lassan szarrá ment körülöttük. És többnyire még csak nem is tehettek róla!

Moxy Poszter by Patkós Ferenc

A könyv nagy erőssége szerintem a világfelépítés. Mint már a tartalomban írtam, a nem kifejezetten távoli jövőben játszódik, és gyakorlatilag minden fejlődési pont megjósolható, vagyis megtörténhet. Értem én itt ezalatt a nanotechnológiát, amely a könyvben még csak kísérleti fázisban van, vagy az abszolút mindent működtető SIM-kártyákat, amelyről viszont ha "lekapcsolnak" - ami itt a büntetés egy módja - kábé a saját lakásodba is csak hosszas könyörgéssel engednek be. A könyvben ki is mondják, hogy ahol az emberiség most tart az kényelmes és biztonságos - szinte már Nagy Testvér-szerű, hiszen az ember folyamatos megfigyelés alatt állhat, minden lépését vissza tudják vezetni -, csak épp a legkevésbé se szabad. Aztán ott vannak a virtuális világok, amelyekről nagy bánatomra csak kevés szó esett, ahová az emberek el tudnak menekülni a való világból, saját avatárt készítenek, és Simsesen eléldegélhetnek virtuális álomotthonukban. A számítógépes játékok ezzel szemben sokszor már a való életben játszódnak, egyfajta szerepjátékként, és ezekből szintén túl keveset kaptam. 

A kedvenc részem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az egyik szereplő rájön, hogy az egyik terroristacselekedet folytán visszajuthatnak hozzá, és elkezdi visszakeresni a levelezésekben/fórumokon/virtuális terekben, hogy hol bukkanhatott fel a neve, és hogy mennyi szál van, amin keresztül rátalálhatnak, és hogy mennyire összefüggő ez az egész. Ez is tulajdonképpen tükrözi a mostani világunkat, hogy a saját lényünkkel mennyire összefügg amit online csinálunk, és mennyi olyan helyen hagyunk "lenyomatot" ami eszünkbe se jutna. Kicsit kirázott a hideg, miközben olvastam.

A világa tehát bejött, a szereplők és a stílus viszont már nem annyira...

Az volt a nagy problémám, hogy kábé senki se lett szimpatikus, nem volt olyan ember, akinek drukkolni tudtam volna. Talán egyedül Kendra volt ilyen, aki fotósként dolgozott, vagyis nem digitális képeket készített, ami ebben a korban már nagy ritkaság. Nála jött be az a vonal, hogy az embereket már mennyire nem érdekli az ilyen művészet, hanem azt szeretik, ha van benne valami morbid, valami véres. Hát ja, a jó öreg emberiség. Plusz Kendránál át tudtam érezni azt is, hogy nem volt a kezében a saját élete, és kénytelen volt a gazdag pasijára/patronjára bíznia magát, meg aztán erre a marketingprogramra, ahol még inkább elvesztette az irányítást a saját teste felett. Itt is bejött az, hogy vajon hajlandóak lennénk-e egész életünkben bizonyos szerektől "függeni", csak hogy ne legyünk sose betegek, a sérüléseink szinte azonnal begyógyuljanak, és hajlandóak-e lennénk kifizetni ennek az árát azáltal, hogy idegen testek dolgoznak a szervezetünkben, ja, meg a cégnek a logóját kell magunkon viselni és kvázi élő reklámbabává válni...

Toby ezzel szemben nagyon idegesített az arroganciájával. Ő volt tehát a blogger (szerintem inkább életművész...), akinek abból jött pénz, hogy kielégítette az emberek kíváncsiságát mindennel kapcsolatban. Minél durvább dolgokat közölt, annál jobb. Hiába segített mondjuk Tendekának küzdeni az emberi jogokért, azt se elhivatottságokból tette, hanem mert milyen jó videók születhetnek egy testközeli szabotázsakcióból ugye... Ja, meg a nyavalygása amikor az anyja már nem adott neki pénzt kiborított! Nála, akárcsak Kendránál szintén azt láttam, hogy inkább sodródik az eseményekkel, és még a személyisége se volt olyan, hogy drukkolni tudtam volna neki. Meg egyébként, miért is drukkolnék, hogy légyszíves ne kerülj véletlenül szar helyzetbe? Szóval ők ketten nekem nagyon passzív szereplők voltak, csak arra jók, hogy bizonyos részeit a könyv világának bemutassák.

Aktívabb volt viszont Tendeka és Lerato, amiben speciel ismét nem volt sok köszönet. Tendeka, mint már írtam, az emberi jogokért küzdött és a multicégek ellen, na meg a teljes mértékű irányításuk ellen az emberek felett. Alapvetően a hozzáállása tetszett - felismerte, hogy mi a rossz a világban, volt egy elve és voltak céljai -, viszont szintén olyan karakter volt, akit a keményfejűsége miatt nagyon könnyű bábként mozgatni. Lerato ellenben sokkal okosabb volt bizonyos fokig - más tekintetben meg vészesen hülye -, viszont engem idegesített az a törtető hozzáállása. A való életben is vannak olyan emberek, akik egyszerűen minden emberi kapcsolatot - legyen az szerelem, barátság vagy család - feláldoznak a karrierjük érdekében. Lerato ennek egy mintapéldánya volt. A háttértörténete ismeretében oké, végülis érthető a hozzáállása, viszont megint csak azt láttam nála, hogy a karaktere nem egyéb, mint a világ egy másik részének a bemutatása - hogy ha egyszer bejutsz egy céghez, milyen nehezen engednek el onnan. Itt persze még rádobott egy lapáttal, hogy konkrétan nem tudsz kiszabadulni onnan, ha már egyszer rád tették a markukat és a vállalat gyakorlatilag a személyes életüket is körbenőtte. 

The Moxy Crue by William Oak
Balról-jobbra: Tendeka, Lerato, Kendra és Toby

A stílus se tetszett túlzottan, az elején elég nehezen rázódtam bele az olvasásba. Túl sok a szleng, ez a laza-vagyok-majd-szétesek szövegelés - különösen Toby nézőpontjában volt sok ilyen, ami nem sokat segített abban, hogy megkedveljem! Meg persze Beukes nem vesződött a világbemutatással, hanem szépen bedobott minket a közepére, és találd ki, hogy mi hogy működik. Szóval az eleje egy nagy kaotikus izé, és ezért nem is igazán tudtam haladni vele, könnyű volt félrerakni és valami mást olvasni helyette. A végére valamennyire enyhült, vagy csak én szoktam hozzá, nem tudom, de a végét már kifejezetten gyorsan elolvastam.

Eredeti borító

Amivel a legnagyobb problémám volt: nem értem a címét! Miért Moxyland? Mi köze van az egészhez a Moxyknak? Ezek egy virtuális gyerekjátékban a dinófigurák és három oldalt ha szerepelnek benne. Biztos ez valami utalás akar lenni arra, hogy már a kölyköket is arra neveli a játék, hogy egymás elpusztításán kell megerősödniük, de nekem baromira erőltetett a párhuzam, szerintem inkább a jól hangzó név és könnyen felismerhető figura miatt kerültek bele egyáltalán a könyvbe. 

Ami a legjobban tetszett: Ironikus módon a legjobban a vége tetszett - azon belül is a csavar - a könyvben, ami a legnagyobb csalódást is keltette bennem. A csalódás a szereplők szemszögéből jött - bár nem volt semmi epikus küzdelem, azért engem csalódással töltött el, hogy ennyire felesleges volt minden, amit csinálnak. A világ szempontjából, márpedig szerintem a könyv eleve azért született meg, hogy Beukes írhasson a világról, teljesen logikusan ért véget, az történt, aminek történnie kellett, hogy feltegye az i tetejére a pontot az egész rendszerrel kapcsolatban. Spoilermentesen csak ennyit tudok róla írni, sajnálom!

Összességében úgy érzem, hogy ahhoz, hogy Beukes valami érdemlegeset kezdjen a karaktereivel sokkal nagyobb történetre lett volna szükség, de még a világ bemutatásához is kevésnek éreztem. Mintha csak kivett volna egy szeletkét egy jövőbeli város átlagos hetéből, és elénk tárta volna: jó, jó, ez érdekes, de hol vannak a mélységek?

Ajánlom a könyvet: Annak, akinek felkeltette az érdeklődését ez a már-már disztópiába hajló jövőbeli világ, kedveli a cyberpunkot, és nem tartja fontosnak az erős és szimpatikus karakterek jelenlétét egy könyvben. Ja, meg annak, aki nem bánja, ha nem lassan vezetik be egy történetben szervesen jelenlévő nanotechnológiába, virtuális terekbe és egyéb nyalánkságokba.

Kedvenc szereplők:

Uh... Kendra? - mert ő idegesített a legkevésbé, plusz tetszett a hozzáállása a fotózáshoz és szívesen olvastam nála a nanosejtek hatásáról, ami elég érdekes volt. 

Pontozás: 3,5 pont