Josh Malerman - Madarak a dobozban

A könyv tartalmáról röviden: A könyvek és filmek történelmében sokféleképpen tört már ki apokalipszis: volt, hogy idegenek inváziója hozta el, volt, hogy az emberek hozták a saját fejükre háború, környezetszennyezés és egyéb nyalánkságok útján. Josh Malerman könyve egyik se és kicsit mindkettő. 

Valami elárasztotta a világot, valami, amire nem szabad ránézni - bárki, aki egy pillantást vet erre a titokzatos jelenségre - lényekre? ki tudja? - az megőrül, és őrjöngésében először a környezetében lévőket, majd saját magát pusztítja el. Évekkel később, mikor a világ már nagyrészt kiürült, Malorie két gyerekével merész lépésre szánja el magát: kilép a házból, mely négy éven keresztül óvóhelyük és börtönük is volt, hogy a tőlük nem messze lévő folyón evezve megkeressék az áhított biztonságos helyet.

A még mindig a világban ólálkodó veszedelem miatt szemfedőben, vakon kell evezniük.

A gyerekek csupán négy évesek. 

Véleményem: Ezt a könyvet most baromi gyorsan bedaráltam - oké, nem is túl hosszú, de nem ez a lényeg - és nagyon jól esett a lelkemnek. Azt hittem, a kiolvasása át fog már csúszni augusztusra, de áltattam magam, mert tegnap (ma) muszáj volt fennmaradnom hajnali kettőig, hogy be tudjam fejezni. Rég olvastam már így könyvet, ami ennyire a székhez szögezett.

Kezdjük azzal, hogy már az alapötlet felkeltette az érdeklődésem. Általában a poszt-
apokaliptikus téma mindig nyerő nálam, de pluszpontot jelenthet az is, hogy mi okozza a világvégét. Így témáját tekintve engem a Madarak a dobozban Justin Cronin: Szabadulás-ához emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbiban az író rögtön azzal kezd, hogy bemutatja, hogyan is alakultak ki azok a bizonyos lények, addig Josh Malerman az egész könyvön keresztül szó szerint a sötétben tart minket.

Ha belegondolunk, ez a formula egy telitalálat. Olyan lényekről van szó, amelyekre nem szabad ránézni, mert azonnali őrületet okoz. Ebből egyenesen következik az, hogy az emberek védekezésképp csukva tartják a szemüket, szemfedőt viselnek és a házakban is ahogy tudják megakadályozzák magukat, hogy akár csak véletlenül is egy pillantást vessenek az utcára - takarókkal és egyebekkel takarják le az ablakokat, ilyesmik. 

No mármost, szerintem senkit nem kell emlékeztetni gyerekkorunk legnagyobb és legfélelmetesebb szörnyeire: azokra az elképzelhetetlenül szörnyű lényekre, melyek a sötétben kúsznak oda hozzánk, míg mi a fal felé fordulva alszunk.
Valami megérintette a vállunk! - gondoljuk, és már nyúlunk is a lámpa után, és csak azután merünk egy pillantást vetni a hátunk mögé, ha már fényárban fürdik a szobánk. Hagyd felkapcsolva a lámpát, légyszi! - mondtuk szüleinknek, akik el nem tudták képzelni, hogy hogy bír a gyerek fényárban fürdő szobában aludni. Aki pedig már maga is szülő, valószínűleg átéli most ugyanezt a saját porontyával, akik édesdeden tudnak aludni a világos szobában. 

Szóval így ijesztget minket Malerman a könyvében, ezzel a nagyon alapvető, zsigeri ösztönös félelemmel, hogy valami szörnyűség mozog a sötétben, ami ott van velünk, ami már éppen megérinti a vállunkat, belebámul az arcunkba... és itt tesz rá még egy lapáttal. Mert erre a szörnyűségre nem lehet ránézni, legfeljebb nyugtatgathatod magad, hogy csak egy falevél volt, csak egy állat volt, csak egy... mert aki ránéz, az megőrül. És aki megőrül, az kárt tesz azokban, akik körülötte vannak, majd kárt tesz saját magában is, a lehető legborzalmasabb módon. Ez pedig szerintem a második számú legalapabb emberi félelem: amikor a saját elménket nem tudjuk kontrollálni, mikor tudjuk, mi vár ránk, ha ránézünk egyre és semmilyen módon nem tudjuk elkerülni ezt a véget. 

De ez még csak a háttér, hogy szuperál maga a történet? Röviden: jól. Hosszabban pedig...

Már a fülszöveg is ellövi, így nem spoiler ez, hogy Malorie két kicsi gyerekével kénytelen nekivágni a folyónak, vakon evezve a feltételezett biztonságig. Ez is elég izgalmas volt, viszont a történet korántsem ennyi: Malorie visszaemlékezésen keresztül mutatja be, hogy jutott el a jelenig zajló eseményekig. Mostanában elég sok könyvbe futottam bele, melyek több idősíkon keresztül játszódnak, a múltból a jelenbe, a jelenből pedig a múltba ugrálnak, és így fokozatosan göngyölítik fel nekünk az eseményeket. 

A múltbeli jelenetek onnan kezdődnek, hogy Malorie felfedezi terhességét - és ezzel együtt megkezdődnek az első híradások az első áldozatokról, amelyekről ugye először mindenki találgat, aztán ahogy az esetek ismétlődnek majd a számuk növekedni kezd, úgy terjed el a paranoia és tömeghisztéria is. Az emberek bezárkóznak és/vagy összetömörülnek egyfajta kommunákba, így próbálván segíteni saját túlélésüket.

Az érdekes dolog a múltban játszódó jeleneteknél, hogy a jelenből általában már következtethetünk arra, hogy mi történt akkor. Ez a Madarak a dobozban esetén se volt másképp, de ez csak még érdekesebbé tette: lehet tudni, hogy valami valamikor nagyon balul fog elsülni, de azért reménykedünk, hogy hátha nem. És persze tudjuk, hogy nem szabad megkedvelnünk senkit (már olyan Trónok harcásan - úgyis meghal), de aztán mégis. 

Az az igazság, hogy bár kedvencet avattam a könyvben, mégis itt, a múltban akadt néhány jelenet, amin nem tudtam nem elgondolkozni, hogy akkor ezt most hogy. 

Kissé spoileres a dolog, ezért kijelölésre lehet olvasni, nem lövök le benne nagy dolgokat, de azért mégis:

Szóval: igen hamar rájöttek arra, és már a híradásokban is közölni kezdték, hogy az áldozatokban, akik megőrültek az a közös, hogy mind láttak valamit. De kérdem én: ha azok, akik láttak valamit mind megőrültek és elkezdtek gyilkolászni plusz öngyilkolni, hogy voltak képesek elmondani, hogy mi történt velük? De ez még egy dolog - rendben, lehet volt néhány ember, akit sikerült lefogni és az önkívületi állapotban elhablatyolta, hogy valamit látott.
A másik: ez az egész apokalipszis villámgyorsan és viszonylag békésen zajlott le. A könyvben említenek gonosztevőket, akik esetleg ki akarhatják rabolni őket, de nem láttunk szemfedős fosztogatókat, akik sorra törtek be a házakba mindenért, ami elvihető, nem láttunk őrjöngő embereket az utcán, nem láttuk a katonaságot! Azért a 21. században elvárható lenne legalább őket - legalább az USA-ban! - felszerelni valami éjjellátó, infravörös hőkamerával, vagy valamivel, amivel látni nem lát, de a mozgást egy kamerán jelzi. Talán volt is ilyen, talán meg is bukott, de ez a könyvből nem derül ki, és én ezt hiányoltam - egy minimális említést arról, hogy az emberiség megpróbált védekezni.
Na ennyit a negatívumokról, melyek viszont egyáltalán nem vontak le - nekem - a könyv értékéből.

A jelenben játszódó történések már egy jóval rövidebb intervallum alatt zajlanak le, és főleg Malorie belső vívódásairól olvashatunk, amiből azért van néhány, hiszen retteg a saját felelősségétől, hogy két gyerekét neki kell biztonságos helyre vinnie, és persze retteg a "lényektől" melyek ki tudja hol ólálkodnak? Talán mindenütt. Olyan érzésem támadt ezeknél a részeknél, mintha Malorie is kezdene lassan megőrülni, hiszen mindenhová veszélyt "látott", és így el is gondolkoztam rajta, hogy mi van, ha az egész hisztéria magát indította be, és az emberek nem holmi titokzatos lényektől, hanem a saját félelmük miatt őrültek meg? Ezt a könyv is kifejti a különböző szereplőkön keresztül, és hát minket is a sötétben tart (haha) egészen a legvégéig. Persze minden amúgy se derül ki, de ez igazából nem is zavart, néha kellenek olyan történetek, amikor egyszerűen nem kapunk magyarázatot mindenre.

Mivel nekem ez a vesszőparipám, nézzük a szereplőket:
Igazából semmi különöset nem lehet elmondani róluk. Nincsenek nagy karakterábrázolások vagy nagy mélységek, ami rendben is van, hiszen alig maradt volna idő a történet és a háttér mellett arra, hogy ezeket Malerman kifejtse. Vannak jellemek, persze, és megkülönböztethetőek, sőt, szerethetőek is a szereplők, épp csak nem rajtuk van a hangsúly, ami ebben az esetben nem is zavart - jobban idegesít, ha elrontott karakterábrázolással találkozok.

Amit mindenképpen meg kell említenem, és félig a szereplőkhöz is kötődik, hogy Malerman nem maradt annál a formulánál, hogy ha egy karakter szemszögéből mesél, akkor végig ott is maradt. Bár nem túl gyakran, de azért váltogatta a szemszöget, annál a szereplőnél maradva, akivel történt is valami, amit nagyon tudtam díjazni, mert így olvasóként is mindig az események középpontjában maradhattunk.

Ajánlom a könyvet: Poszt-apokaliptikus, illetve a horror rajongóinak. Ijedősök ne olvassák éjszaka! Illetve, akiket zavar, hogy nagyon sokáig a homályban tartja őket az író, azokat ez a könyv is bosszanthatja, de amúgy meg bátran ajánlom mindenkinek, mert nagyon érdekes, izgalmas és ütős kis könyvecske ez. Nekem kedvenc lett!

Kedvenc szereplők:
Malorie - mert ő volt a legerősebb és át tudtam élni a lelki küzdelmét, és egyszer se idegesített, ami azért nagy szó, mert mostanában valahogy a főszereplők mind az agyamra akarnak menni.
Gary - haha, én nagyon bírtam őt, és (spoiler) nagyon sajnálom, hogy nem derült ki, hogy mi lett végül a sorsa, mindig is bírtam az elbűvölő, őrült karaktereket (mit mond ez el vajon rólam) (spoiler vége).
Lány és Fiú - kemény kölykök, respect.

Pontozás: 5 pont